n
made in pécs
b c d j k
Nem bánok semmit sem - A pécsi Piaf hazatért
Juhász László / 2017.06.30.súgó
Tavasszal röppent fel a hír, hogy Vári Éva Kossuth-díjas színésznő elhagyja Budapestet és visszaköltözik Pécsre. Az újságírók hatásvadász hajlamának köszönhetően durrogtak a címek a lapokban: „Elbúcsúzott a színpadtól”, „Nagy bejelentést tett: befejezte”, „ Örökre visszavonul...” Tény, hogy a művésznő felszámolta a pesti létet, ismét pécsi lett, ám az is tény, hogy teljes erőbedobással próbál a Pécsi Nyári Színház Boeing, boeing című produkciójában. Egy délelőtti próba után beszélgettünk a kétlakiságról, pécsiségről, művészlétről, politikáról és Piafról.

Gondolta volna, hogy ilyen felbolydulást vált ki a bejelentése?

Indokolatlanok ezek a bombasztikus címek. Világosan elmondtam, hogy pihenőre van szükségem. Erős nekem már ez a tempó. Az egészségi állapotom is megkívánja a lassítást, azon kívül szeretném végiggondolni, hogy mi volt és főleg, hogy mi lesz, illetve mi legyen. Vannak olyan életkorok, élethelyzetek, amikor ez elkerülhetetlen. Ötvenkilenc éve vagyok a pályán, ebből huszonöt évet ingáztam Pécs és Pest között, elfáradtam. Az előadásokkal járó állandó stressz megviselt és sokszor úgy éreztem, hogy az élet elmegy mellettem. Szeretném gondtalanul élvezni a napsütést.

A pihenést viszont rögtön munkával kezdi. A Pécsi Nyári Színház égisze alatt Camoletti Boeing, boeing című vígjátékában Bertha, a házvezetőnő szerepét próbálja. Nem ellentmondás ez?

Csak látszólag, mert a szerepre még az úgynevezett bejelentésem előtt kért fel Vidákovics Szláven igazgató úr, és – bár minden pesti szerepemtől elköszöntem – Bertha maradt. Kitűnő darabban jó szerep, és tehetséges fiatal pécsi kollégákkal dolgozhatok. Felüdít! A nézők sem fogják megbánni a szabadtéren velünk töltött nyári estét. Ráadásként az is boldogság, hogy az előadások után a saját házamba mehetek haza, aminek a fenntartása végre nem ablakon kidobott pénz.

Az elmúlt negyedszázadban munkáinak döntő többsége Pesthez kötötte, és ha ez a kétlakiság anyagi csőd volt, nem lett volna – már megbocsásson – értelmesebb a pécsi házat eladni?

Dehogynem! Viszont már az eladással járó tortúrára gondolva is kirázott a hideg. Másrészt, a lelkem mélyén arra vágytam, hogy egyszer ide térjek haza. Pécsinek tartom magam, bár a gyökereim nem itt vannak, a halottaim nem Pécsett nyugszanak. Ám a huszonkilenc itt eltöltött évnek erős a lenyomata.

Ötvenkét évesen szerződött Budapestre, feladva a Pécsi Nemzeti Színház nyújtotta szakmai és egzisztenciális biztonságot, lemondva a pécsi közönség rajongásáról, amivel szemben a főváros ismertséggel, az ezzel járó lehetőségekkel és persze jelentősebb gázsival kecsegtette. Talán érthető, hogy sokáig halogatta a döntést.

Tény, hogy Pécsett biztonságban voltam, szeretettel, megbecsüléssel vettek körül. Minden évadban kitűnő szerepeket kaptam. Egyrészt ezért halogattam a távozást, másrészt, mert kevés az önbizalmam. Talán a főiskola hiánya miatt kételkedtem: vajon elég-e a tudásom egy újrakezdéshez, ám féltem, hogy elkényelmesedem, a rutin eluralja a munkámat, ezért új megmérettetésre vágytam. De tudom, épeszű ember ötvenkét évesen – három évvel a nyugdíj előtt – nem vált ekkorát. Persze, nem volt ez ennyire éles, mert eleinte csak vendégként játszottam a Budapesti Kamaraszínházban, aztán amikor szerződést ajánlottak, elfogadtam.

A színház játszóhelyei érdekes, különleges színfoltjai voltak a pesti színházi életnek. Már az is izgalmas volt, hogy nem a hagyományos csili-vili színházi miliő fogadta az embert.

A fiatalok körében is trendinek számított. Erős társulatunk volt kiváló színészekkel és rendezőkkel. Szomorú, hogy egy sikeres színházi műhelyt, amire előtte sok pénzt költöttek, meg lehet szüntetni...

Nem emlékszem rá, hogy utcára vonult volna a szakma. Mit gondol, hangoztatnia kell egy művészembernek, akár tüntetésen a politikával, az ország napi gondjaival kapcsolatos nézeteit, és ismertségét kihasználva hatást gyakorolni másokra, vagy maradjon a kaptafánál?

Utcára, tüntetni nem megyek és nem szónokolok. De minden tiszteletem a bátraké, akik ezt megteszik. Nem vagyok egy mozgalmár típus. Meg aztán nem teszem ki sem magamat, sem a nézőt annak, hogy előadás alatt utálkozva nézze minden mozdulatomat, mert az vagyok, aki az ő nézeteivel ellentétes álláspontot képvisel. Természetesen markáns véleményem van, és ha kérdezik, nem is titkolom. Nagyon nehezen viselem, hogy a politika mindenbe beleszól. Szabályozni akarják az ízlésemet, a gondolataimat, az érzéseimet. Elképesztő, hogy hivatalnokok és képviselők akarnak bejárni színházi próbákra, és befolyásolni a művész munkáját, és ez a helyzet az oktatással is. A rendszerváltás előtt ezt már megszenvedtük, nem hittem volna, hogy újra megéljük, és tessék...Nem akarom lerázni a felelősséget, de nem az én korosztályomnak kellene meghatározni a jövőt, hanem a fiataloknak. Hagyni kellene őket mást gondolni és engedni, hogy megvalósítsák a gondolataikat. Elképesztő, milyen alpári arroganciával szidalmazzák nyugdíjas korú emberek a tiltakozó fiatalokat. Le kéne szakadni már erről a fekete-fehér, jobboldal-baloldal képletről, ennek már rég nincs értelme.

Hát, értelme az tényleg nincs, mint ahogy a színházi szakma, a kamarák vagy társaságok megosztottságának sincs.

Mesterségesen gerjesztett helyzet, amiben nem vagyok hajlandó részt venni. Ha egy kolléga őszintén néz a szemembe a színpadon és nem hamis a hangja a végszónak, amit ad, miért érdekelne, kire szavaz, melyik párttal szimpatizál?

A fővárosban ismert, népszerű művész lett, szinte egy színésznek adható minden díjat, elismerést megkapott: a Kossuth-díjat, sőt a „halhatatlanságot” is. Mit gondol, pécsi színészként is elérte volna mindezt?

Biztosan nem, pedig nem lettem jobb színész, esetleg tapasztaltabb, de ebben az országban mindehhez ismertség kell.

Közel kétszáz premierje volt, ami több ezer előadást jelent. Ennek ellenére én csupán egyről, Edith Piafról szeretném kérdezni. Három különböző előadásban is eljátszotta őt, ráadásul több százszor. Kis hazánkban, ha azt mondom Piaf, valaki biztosan rávágná, hogy Vári, vagy fordítva.

Ha senki mást nem játszhattam volna el az életben, csak őt, akkor is maradéktalanul elégedett lennék. Először a Nem bánok semmit sem című darabban találkoztam vele. Az előadás a nyolcvanas évek elején a pécsi Mecsek cukrászdában ment éjszakánként. Különleges produkció volt, akkor még a pesti kollégák is lejöttek megnézni. A próbák alatt nem akartam elhinni, hogy én ő lehetek, hisz még én egy földszintes, szokványos életet élek, ő megjárta a poklot és a mennyekbe emelkedett. Sokáig még a próbákon sem mertem elénekelni a dalait. Amikor a rendező, Vas-Zoltán Iván kezdte türelmét veszíteni, belevágtam és csoda történt, megéreztem: igen ez ő. Nem a története, a darab prózája jelentette a kulcsot hozzá, hanem a sanzonjai. A zene egy másik dimenzióba röpített. Aztán persze rengeteget olvastam róla és tőle. Később Pesten eljátszottam őt Pamela Gems Piaf című darabjában is, de leginkább a Szegvári Menyhért szerkesztette és rendezte önálló estemben kerültem közel hozzá. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a szeretetvágy a közös bennünk. Egész életében azért küzdött, hogy elfogadják, ne tartsák csupán egy pöttöm bohócnak, akit ráadásul Piafnak hívnak. Ezt, ha nem is ilyen fokon, de magam is így érzem.

Beszélgetésünk elején említette: kicsit összegezne. Ha Piafként azt énekli, hogy nem bánok semmit sem, azt Vári Évaként is úgy érzi?

Természetesen, hisz mindenkinek olyan az élete, amilyet megérdemel – esetleg egy kicsit rosszabb…

(Fotók: Tóth László)

 

 

 

film
A Made in Pécs bemutatja: Balaton Method
 
zene
Ludmilla, Aftershock
 
ételital
Teszteltük: Balkán Bisztró