Képzeljünk el egy fiatal rendezőt, aki frissen kapott díjakkal és izgalmas tervekkel dicsekedhet. Illetve dicsekedhetne, mert egészen szerényen beszél magáról és a munkájáról. Pedig sokat dolgozott azért, hogy kerülőutakon eljusson odáig, amíg ma már azzal foglalkozhat, amit igazán szeret. „Pécsett születtem és itt végeztem az iskoláim egy részét is. A Leőwey Klára Gimnáziumban érettségiztem és azután a jogi karra jártam. A KTK-n elvégeztem az MBA szakot és az OEP jogászaként dolgoztam. Közben egyszer jelentkeztem a Filmművészetire filmrendező szakra, de nem voltam még elég felkészült, a képzést pedig akkoriban csak néhány évente indították. Végül 2012-ben sikerrel felvételiztem. Ma már csak a filmes munkákkal próbálok foglalkozni, bár ez pályakezdőként nehéz. Vannak pályázatok, amiken az ember hónapokig dolgozik, mire kiderül, hogy megkapja-e a tervére a támogatást vagy sem.”

A játékfilmezés, a színészekkel való munka legalább annyira érdekli, mint a dokumentumfilm világa, sőt, a kezdetekkor még egész más tervei voltak. „Az első moziélményem a pécsi Apolló moziban volt, a 101 kiskutyát néztük meg karácsonykor apukámmal és az öcsémmel, amíg otthon készült a karácsonyfa. Azt, hogy talán filmes akarok lenni, akkor döntöttem el, amikor az általános iskolában elvittek bennünket Az erdő kapitányára. Akkor azt gondoltam, hogy rajzfilmrendező akarok lenni, sőt, egyenesen Dargay Attila akartam lenni.”

Mivel Norbi játékfilmet is szeret rendezni, a műfajok közötti átjárhatóság fontos kérdés számára. „A mi évfolyamunk volt az első olyan mesterképzés, ahol a specializáció a drámai dokumentumfilm, amit főleg moziba, fesztiválokra szánnak az alkotók. A mesterünk, Almási Tamás azt mondta nekünk, hogy a dokumentumfilmet és a játékfilmet elkülöníteni igazán nincs értelme, mert az általuk használt filmnyelv univerzális. A különbség főleg abban van, hogy a játékfilmes a történetet kitalálja, a dokumentumfilmes pedig megtalálja. Dokumentumfilmmel mesélni nem is olyan könnyű, mert az életben kell megtalálni azokat a snitteket, amit játékfilmek esetében sokszor műtermi körülmények között, gondos előkészítés után veszünk fel. Nagy szívfájdalmam, hogy az emberek többsége nem nagyon tudja, mi az a dokumentumfilm, általában valami unalmas tévés műfajnak gondolják, amiben egy ember ül egy fotelban és elmondja az életét. Én szeretnék küzdeni az ilyen előítéletek ellen. Szeretek az életből ellesett, felvett pillanatokkal elmondani történeteket. Legjobban a követéses típusú dokumentumfilmeket szeretem, interjút nem, vagy minél kevesebbet használok. Ez a kicsit játékfilmre emlékeztető módszer talán a néző számára is könnyebben befogadható, átélhető, mivel ott születik meg a szeme előtt a történet.”

A Mediawave-en a filmje megkapta a legjobb nemzetközi dokumentumfilm, a legjobb magyar dokumentumfilm és a diákzsűri legjobb magyar dokumentumfilmnek járó díját is. Főhőse a pécsi Fejes Sándor lakatosmester, aki azon kívül, hogy mindenféle zárprobléma esetén tudja a megoldást, egyéniségével is sajátos színfoltja a város utcáinak. Norbi a kulcsait egy tőle kapott karabineren hordja, de ez egy jóval a film előtti történet, ami csak később folytatódott mozgóképen. „Sanyival úgy találkoztam, hogy kimentem a szőlőnkbe és bezártam a kulcsot a kocsiba. Valaki mondta, hogy a rendőrség honlapján van egy lakatosmester, akit ajánlanak. Fölhívtam a telefonszámot, és utána viszonylag hamar megérkezett Sanyi. Begördült egy delfinkék Trabanttal, július közepén, 40 fokban, délután kettőkor és kiszállt a kocsiból a fején egy fejlámpával, láthatósági mellényben, az övéről pedig mindenféle vasak, kulcsok meg szerszámok lógtak. Teljesen szürreális jelenség volt. Elővett két hatalmas bőröndöt és egy dróttal körülbelül harminc másodperc alatt kinyitotta az autót. A felvételi idején is szerettem volna már róla filmet készíteni, de akkor ő meggyőzött, hogy az túl bonyolult lenne. A diplomafilm terv leadásakor viszont újra felkerestem és meggyőztük egymást, hogy ez jó lesz. Majdnem egy évig követtem az életét.“

A díjak és az elismerések után persze Norbi ugyanúgy teszi tovább a dolgát, ahogy előtte. „Kaptam gratulációkat, olyan helyekről is, amire nem számítottam, ennek nagyon örültem. Játékfilmekkel is próbálkozom most, harmadik fordulóban van egy játékfilmem egy pályázaton, az utolsó simításokat végezzük a dramaturggal. Pályázat alatt van egy nagyobb lélegzetű dokumentumfilmem, aminek szintén van pécsi vonatkozása. És van egy pécsi kisjátékfilm ötletem is, amit pécsi stábbal és színészekkel szeretnék megvalósítani. A papírom szerint már filmes vagyok, de én úgy gondolom, hogy filmrendező akkor lesz az ember, amikor már van több filmje, amit elismert a szakma, a kritika és a nézők.”