Mondhatjuk, hogy Glória mindig a szíve után ment, és így jutott el a beteg gyerekek segítéséig. „Amikor érettségi előtt álló nagykamasz voltam, meglátogattam a régi tanítónőmet az iskolában, ő pedig nagyon megörült nekem és rám bízott különböző feladatokat, például aki az órán lemaradt, ahhoz odaültem segíteni, vagy technikaórán papírvirágokat hajtogattunk. Ő arra bátorított, hogy tanítónő legyek, de engem egyre jobban érdekeltek azok a gyerekek, akiknek nehézségeik voltak. Meggyőződésem volt, hogy ezekből a gyerekekből többet ki lehet hozni, ha foglalkozunk velük, így választottam az egyetemen a gyógypedagógia szakot először. Pályakezdőként sok helyen megfordultam, ahol gyerekekkel foglalkoztak. Eközben már egyetemi hallgatóként is bejártam a kórházba és idővel elkötelezettje lettem ennek az ügynek, tíz évig a munka mellett, szabadidőmben önkénteskedtem. Kuratóriumi elnökként is az volt eleinte az elképzelésem, hogy inkább a háttérből segítek és lehetőséget biztosítok másoknak, hogy szárnyaljanak, később aztán a kollégák és a körülmények meggyőztek arról, hogy mégiscsak legyen ez a főállásom, amit átmenetinek gondoltam, de az elmúlt két év rácáfolt erre.”

A Nevetnikék története és programjai elválaszthatatlanok Glória elkötelezettségétől és elszántságától. „Szeretem a kihívásokat. Például amikor valaki azt mondja, hogy egy tizenkét éves gyerek, aki a betegsége miatt nem járhatott iskolába, már nem tud megtanulni olvasni, akkor mi csak azért is megpróbáljuk. Eddig szerencsére minket igazolnak az eredmények. Jelenleg egyébként három fő tevékenységünk van. Önkénteseink járnak a kórházakba élményprogramokat tartani a gyerekeknek, bűvészkednek, báboznak, zenélnek, kézműveskednek. Más önkénteseink a mesefalfestéseket készítik, hogy a kórházi környezet barátságosabb legyen. És vannak olyanok, akik a műhelyünkben játékokat gyártanak, amik bekerülnek majd a kincsesládákba, amikből az orvosok és a nővérek tudnak adni jutalmul a gyerekeknek a kezelések alkalmával. Különösen odafigyelünk azokra a gyerekekre, akiket nem, vagy ritkán látogatnak, és akik hosszú időt töltenek kórházban, nekik besegítünk a tanulásban is. Mindannyian nyitott szemmel járunk, hogy lássuk, mire van szükség.”

Ez a tenni akarás és a közösségi szemlélet az, ami sokakat, az önkénteseket és a támogatókat is mozgósítja. „Vannak rendszeres önkénteseink, akik bejárnak a kórházakba, ők komoly felkészítésen vesznek részt. 70-80 ilyen önkéntesünk van Pécsett és Kaposváron. Sok önkéntesünk rendszeresen jön játékokat készíteni vagy mesefalat festeni, és persze olyanok is vannak, akik egy-egy alkalommal vesznek részt valamiben. A tavalyi évben körülbelül ötszáz önkéntesünk volt összesen. Amikor valaki eljön segíteni nekünk, akkor a témánkhoz is közelebb kerül, érzékenyebbé és nyitottabbá válik.”

Nem meglepő, hogy sokan szeretnének kapcsolódni a Nevetnikékhez. „Szeretnénk a régióban még több helyen segíteni, de ez egy hosszabb folyamat. Egyrészt az önkénteseink alapos felkészítést kapnak, másrészt a forrásainktól is függ, mennyire tudunk terjeszkedni. Kizárólag magán- és vállalati adományokból tartjuk fenn magunkat és önkéntesekkel dolgozunk, tehát mindent társadalmi összefogással valósítunk meg.” Ennek az összefogásnak a motorjaként Glória azt vallja, hogy aki részt vesz a munkájukban, az nem csak ad, hanem kap is. „Azt hiszem, én nagyon sokat tanultam a gyerekektől. Nagyon kitartóak a nehéz helyzetekben, ezért amikor nehézségeink vannak, akkor mindig az ő arcaik és tekinteteik jutnak eszembe, hogy miattuk nem adhatjuk fel. Az, hogy többszáz önkéntessel és támogatóval találkozom, megerősít abban, hogy az emberek alapvetően jók. Nagyon jó érzés látni, hogy mindenkiben van segítő szándék és tulajdonképpen ugyanazt akarjuk a nap végén, csak meg kell tanulnunk összefogni.”