Iványi Emese pályája először talán akkor vett kanyart, amikor tizenévesen mégsem művészeti iskolát választott. „Vonzódtam a művészet iránt, de gőgösen (valójában önbizalomhiányból) azt gondoltam, az iskola csak elveszi a személyiségemet”. Aztán az egyetem alatt újabb csavar jött. „Nem borász családból származom, a bor mégis szerelemmé vált. Szinte pályakezdőként a Vylyan Pincészet marketingese lettem tizenhét évvel ezelőtt. Az is érdekes, hogy a család pedagógus vérvonalát sem éreztem magaménak, aztán később mégis borkurzusokon tanítottam és nagyon élveztem”. Emese a bor világán kívül is tett olyan kalandozásokat, amik azután a Villányi-hegység túloldalára vezették. „Mindig is nagy útkereső voltam. Szeretem feszegetni a határaimat, például azzal, hogy legyalogolok 430 kilométert vagy nekivágok egyedül Indiának. Az életem kultúrával, művészettel, hatalmas baráti társasággal, rengeteg bor melletti beszélgetéssel telt. Ha ki akartam kapcsolni, befelé figyelni, akkor mindig az erdőben kötöttem ki, egyedül. Lassan felismertem, hogy ha nekem az az energiatér ennyire fontos, akkor életvitelszerűen is be kéne vállalni. Egyedül nem vágtam bele, szerintem nem is szabad. Kellettek hozzá hasonlóan gondolkodó társak, akikkel sokáig csak álmodoztunk, míg végül cselekedtünk. Persze az igazi változás akkor jött, amikor megismertem a férjemet, aki tizennégy éves koráig az erdőben élt, így nem különc remeteként nézett rám. Egy erdőszéli ‘vadromantikus’ albérletet vettünk ki. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi kétlakiként vagyunk ilyen bátrak, a pécsi életünk ezzel párhuzamosan fut, pláne a kislányunk születése óta”.
Egyik alapítótagja a Hétágfa Egyesületnek, ami egy nyitott közösség, szellemi műhely. Egy közösségi teret működtetnek Kistótfalu szőlőhegyén, gyönyörű környezetben, ahová tavaly óta egy speciális tanösvény vezet. „A hétköznapi élet a társaságunk számára önmagában szűk, csak egy nagyobb egységben nyer értelmet. Ennek része a természettel való kapcsolódás. Két év pécsi működés és hosszas keresés után 2016-ban találtuk meg a ‘világvégi’ központunk helyét, Kistótfalu mellett. Amikor megmutatták nekünk a területet, ahol a Hétágfa Ligetet létrehoztuk, mindannyiunk tetőtől talpig libabőrös lett. Embernagyságú gaz nőtt be mindent, de valahogy éreztük, hogy nekünk ott a helyünk. A dzsumbujból permakultúrás kertet csináltunk, és egészen jó termés volt már az első évben. Nem mondhatják ránk, hogy puhány városiak, mert már hatodik éve toljuk ezen a közmű nélküli területen, túl vagyunk holtpontokon és megerősödtünk. Mindenkinek azt tanácsolom, aki ilyesmire adja a fejét, hogy ne egyedül tegye. Ez csak közösségben tud működni. Ha van közös cél, akkor – hogy ne maradjon gittegylet szintjén – cselekedni kell, sok munkával, lépésről lépésre. Nálunk mindennek az alapja az élet tisztelete, a tudatosságra való törekvés, a saját lelki-szellemi egyensúly feletti uralom, egyszóval a szabadság. Látva a körülöttünk zajló folyamatokat, lassan elhiszem, hogy ez hosszútávon a túlélés záloga”.
A Hétágfa Liget egy közösségi tér gyerekfoglalkozásokkal, felnőtt meseestekkel, elvonulásokkal, vezetett túrákkal, közös ünnepekkel. „Most volt például a csillagnézős programunk, ahol nem mertünk lépni a sötétben, mert mindenhol feküdt valaki”. Hasonló meglepetés érte Emesééket a Hétágfa Tanösvény átadásán, ahol közel 200 ember volt. „A tanösvény összegzi mindazt, amit szeretnénk átadni. Bármikor egyénileg is végigjárható interaktív túraút, amelyben a természet nem csak ismerettár, hanem éltető közeg, életenergia-forrás. A gyerekeket játékokon, meséken keresztül, a felnőtteket a környezettudatosságon, az elmélyülésen, relaxáción keresztül szólítja meg, hogy észrevegyék a természeti környezetet és benne felfedezzék önmaguk többleteit”.
Bár Emesét ma is sok szál a szülővárosához, Pécshez köti, már máshol vannak a hangsúlyok a mindennapjaiban. Egy újabb kanyarként a művészet is visszatért az életébe, vagyis kibújt a hobbi kategóriából: sajátos illusztrációival komolyabb tervei vannak.