Hát igen. Valahol itt hagytuk el 2001 környékén. Immár 16 éve. Pont miután fordult az évezred rozsdás kereke, abban az évben, mikor leomlottak az ikertornyok és mikor végre megjelent Keresztes Ildikó Nekem más kell című nagylemeze. Akkor engem ideiglenesen végleg elhagyott az ihlet.

Ahogy spulniról a cérna, rokkáról a fonál, idegből a kötél, levesből a spárga örökre elfogyott. Akkor legalábbis azt hittem. Mármint, hogy a Múzsa Komlóra költözött. Bevette magát egy „állami négyes” pincéjébe, az ajtóba törte a kulcsot és ott vegetál majd uránon és karsztvízen, amíg csak világ a világ.

Igen. Valahol itt hagytuk el. Talán megnyugtató volt, és kétségbeejtő egyszerre. Nem emlékszem. Hogy akkor innentől nincs nyilvános vekengés, néha irodalminak is hitt kínlódás. Megszűnt az alibiként oly sokszor dédelgetett kategória, a „felnövéstől való félelem”, és átvette a helyét a permanens pánik, maga az élet. Nincs többé béklyó, se kapaszkodó, se védőháló. „Tempózz, vagy fulladj meg!”– mondta valamelyik akkori rémálmomban anyukám magyarhangján Vekerdy Tamás is. Rajta sort, fehér póló. (Megjegyzem ez is jól állt neki!) Hátán a felirat: úszómester.

Szóval eltelt az életből 16 év, ebben az ihlettelen szélcsendben. Közben persze történt egy és más. Dolgozni kezdtem, feleségem lett, gyerekeim, viszünk egy háztartást és vettem egy használt mountain bike-ot is! De a mély azóta hallgat. Rámkérgesedett picinyt az élet. A klónozott hétköznapok. Régi reflexeimet ellepte a mosatlan, a metélttészta, a peremen lerakódó kávézacc. A boldog homály.

Néha persze titkon, ilyenkor őszi estéken, mikor elülnek a denevérek, és mikor az összes nutriát megetettem (mert egy ideje azt is tartok, csak eddig szégyelltem mondani), kiülök a kőre, és alig mozgó szájjal próbálom megfogalmazni a bennem dohogó káoszt. Hívogatom, kecsegtetem, cserkelem, már-már kuttyogtatom az ihletet. Egyébként édes passzió.

És akkor csörög a telefon. A Pappbandi az. Mindenki Pappbandija (vagy csak az enyém, már nem tudom), és arra kér, hogy kezdjük újra. Melegítsük fel, süssük át, vagy legalábbis konfitáljuk. Mármint az írást. És, hogy beszélt a Múzsával is, tényleg nem haragszik, csak lejárt a távolságija, stoppolni fél a mai világban, de ígéri, kedvemért regisztrál a telekocsin. Én meg: Bandi, de miről!? Miről fogok írni? Nincs már közös téma! Tudod, felgyorsult a világ, alfa-generáció, napenergia, digitális szerelem, rectum-piercing, orrszőrtetoválás. Meg hát az általános műveltség. Mármint az enyém. Érettségin a történelmet csak a jakobinus diktatúráig néztem át. Utolsó teljes filmélményem a Kincs, ami nincs volt. Kapcsolatom a könnyűzenével pedig kimerül abban, hogy tavaly majdnem láttam az MR2-n a Beck Zoli kutyáját. Nem beszélve arról, hogy éppen készülök kiváltani az őstermelőit is. Jószág mellett nem lehet! Baj lesz ebből, Bandi!

Azért próbáljuk meg! – és rámnyomja.

Most ülök kint a kövön. Kezemben toll, papír, sorjavító. Gyomortájékon valami savas melegség. Eredője az agy.

Amikor a domesztikált rágcsálóim elkezdik túrni az üres vizestálat, Mánfa felől morajlás hallatszik. Bent a gyerek tabletjén halkan újraindul az Ahogy elképzeltem germán kindertechno változata, én meg babonától remegő bal kézzel ideírom, hogy

                                                                                                                                  NANooK