Odakint csak a szél zúg, ahogy az évszakok napra-nap váltják egymást. Szinte karnyújtásnyira a felhők, mintha egy azúrkék kasszaszalagon a Jóisten megtépett vattaszakálla foltokban szaladna felettünk tovább. A pénztáraknál senki. A Jóisten vár. Jelzi, bankkártyával fizet. Odatartja a leolvasóhoz. Szirénaszó a pittyogás.

- Látomásom volt az imént! – kiáltott fel hirtelen egy elhaladó mentő zajára ébredve a lány. Mellette Tivadar állt.

- A frászt hozod rám, Arikám! Távolról úgy néztél ki, mint valami észak-skót lidérc, vagy mint egy moira, akarom mondani, az egyik moirák – javított az öreg. - Mit keres nálad ez a tojásszeletelő? És miről hadoválsz?!

A kócos, révült lány lassan visszatért az életbe. Körülvette a valóság. Halkan duruzsolt a tévé. Tehát mégis igaz – gondolta. Még mindig tart a vesztegzár.

Egy lócán ült, pokrócba csavarva. Körülötte a gyertyák még égtek. Remegő kezekkel kis hárfát hangolt. Tényleg úgy nézett ki, mint egy kora-gótikus látomás.

- A zene fog megmenteni minket. Álmot láttam az előbb. A tenger felől jönnek. Sokan. Talán taljánok. Kezükben koboz vagy gitár. Gyönyörűen énekelnek. A dal erejével gyógyítanak. Amerre járnak, visszatér az élet. Elmúlik a járvány – hadarta a még mindig zavart lány. Közben a régi sparhelthez lépett és egy ronggyal átforgatta a benne sülő hámozatlan krumplikat.

- Tán megszédültél a hypószagtól? – rázta meg az öreg. - Adjál inkább még egy kis celofánt!

Tivadar bá éppen Züfeckét folpackolta körbe, szájára befőttes gumival egy apró teaszűrőt applikált. - Vírusszezonban piacképes szabadalom. Első lökés a magyar gazdaság újraindításán – büszkélkedett az öreg.

- Szóval van még remény – zárta vissza a ler ajtaját a lány. - Csak a nevüket felejtettem el. Segítsen már! Hogy hívják, amikor sok ember együtt énekel, mint egy nagy család?

- Hát azt vagy énekórának vagy guzsalyasnak hívják – válaszolta az agg zenepedagógus.

- Dehogyis. Ez valami ősibb kifejezés lehet. Az imént a tévében is mondták – erősködött a lány.

- Ja, hogy belealudtál a hírekbe, Arikám? Te az operatív törzsre gondoltál!? – röhögött fel Tivadar bá.

- Miért, az mit csinál? – kérdezte, majd kimerülten újra a hokedlire rogyott. - Hol vannak a fiúk?

- Lázcsillapítóért mentek neked Meszesre. Azt mondták, egy levegővel megjárják.

Csend lett megint. Még az idő is megállt. Aztán nagy sokára a távolból megszólalt valami obszcén kétszólamúság. Kis jószándékkal zenének is nevezhető részeg gajdolás.

- Végre újra együtt a horda! – sóhajtott Arabella. - Mégis van Isten. Talán.