Mint mindig, amikor valami nagy dolog készül, vagy valami eleve hiábavaló véget ér. Születés, halál. Közte a konstans bizonytalanság. A karnevál.

Tétova csönd volt tehát. Párás meleg. Otthonos emberszag. Ennyi.

Egy percre a világ is megállt. A Talpasba besütött a Nap. Mégis minden olyan franciásan „noár” volt. Történetünk erre a kimerevített percre nyit zárójelet. Talán.

(- Tudod, az a szar amcsi film, amiben az a spanyol faszi játszik, akinek az a csaj a nője! – dadogta egyre idegesebben Tivadar bá kendővel a fején, az éppen birkabőrt hajszárítózó Sanyának.

- Banderas a Zorróból!? – kapcsolt végül a pultos. - De hát tavaly is az tetszett lenni! Nem emlékszik? Én voltam a villám. Lézertollal írtam fel a műsor végén a nagy Z-t az égre.

- Kár! – szipogott maga elé az öreg, bambán.

- Egyet se búsuljon, Tivadar bá! – szólt oda Arabella, egy fáradtsárga lepedőt vasalva. - Soha ne változtasson egy jól bevált szisztémán! Te meg, mit irigykedel Sándor! Úgy látom, nálad is elfogyott az ihlet. Újrázol busóból?

- Lófasz ám! Ez most „tri in van” lesz, Arikám! Szemből korai Picasso, hátulról távolodó juhász, oldalról meg autómosó kefe a MOL-nál! Leesett az állacskád, mi? Frau Ezotéria! Fogadni mernék, te meg magadra rántod azt a retkes textíliát, és idén is Karma-szellő leszel. Nem unod még, hogy bekonyakozva szellemként cikázol az asztalok között, középszerű hindu bölcsességeket sugdosva? – röffent fel saját poénján a mindenes.

- Nem úgy van az, Sanyika! – húzta fel az orrát Bella. - Végre én is továbblépek ám! Csak még nem döntöttem el teljesen. Azon hezitálok, hogy fogkő legyek, krumplicukor, esetleg olvadó jéghegy. Legvalószínűbb persze az utolsó, mert az aktuális. Mindazonáltal sokatmondó – merengett, karádykatisan hunyorogva.

- De ha nem tudok dönteni, még mindig lehetek egyszerre mindhárom, mint „border-lány”.

- Beszélgettek? Szóljatok! – hívta fel magára váratlanul a figyelmet Előd, a főnök is. Két kézi súlyzón egyensúlyozott. Fejében tányérsapka, kezében úttörősíp. - Mesterségem címere: Keleti-nyitás!

Majd miután végignézett az értetlen társaságon, folytatta: - Magányosan sztrájkoló villanyvasutas az éppen megszüntetett Mátészalka-Szatmárnémeti viszonylaton – és a totális hatás kedvéért könnyes szemmel elfütyülte a jól ismert Máv-szignált.)

És itt a zárójel bezár. Ez történt tehát abban az egy percben a Talpasban, amikor nem történt semmi. Aztán cikkant a nagy isteni defibrillátor, és az idő döccenve hussant tovább. A kávé lefőtt. Nincs tanulság. Az élet édes hiábavalóság. Semmi más.