(Korábban: Előd régi iskolatársaival találkozott egy hideg februári estén a Nappaliban, és vagányságból belopakodtak a pincébe, hátha sikerül lejutniuk a Pécs alatt fekvő alagútrendszerbe. Az iskolatársak, Zsolti és Dávid találtak ott egy bortrezort, Előd pedig – kissé lemaradva tőlük – felfigyelt a pincében egy szűk lépcsőlejáróra.)

- Jól van, nyugi, mindjárt megyek, addig bontsatok valami vöröset! – kiabálta Előd, azzal megindult a lépcsőn visszafejteni a légáramlatot. Alulról apránként fehér fény furakodott a járatba és hangok is érkeztek. Követhetetlen kötegekbe gabalyodtak párhuzamos rádióadások, mégis volt bennük rendszer, mintha szándékkal lennének összekeverve. Biztos valami – szó szerint – underground XRC buli megy odalent, gondolta Előd, és felvillanyozva trappolt végig a lejáraton. Egyszerre elfogytak a lépcsők, tágult a tér, zaj volt és fülledt meleg, de emberi hangot nem hallott, a fény pedig úgy áradt, mintha eltüntetni akarná a dolgokat. Előd botorkált, mint egy vakond, aki zseblámpába nézett. Hirtelen azt érezte, hogy a lába alól kisiklik a talaj és őrült sebességgel csúszni kezdett meredeken lefelé. Az ijedségtől felordított, aztán minden elsötétült, a zaj is elhallgatott. Előd fejében legalábbis.

Érdes műanyag felületen ébredt, kényelmetlen testhelyzetben. Egy várótermi széksoron hevert, kora reggel volt, kávé és hypo szag. Előd felült, körülnézett. Rosszalló nyugdíjas-tekintetek fúródtak az arcába. Megvakarva a fejét észrevette, hogy be van kötve és megérezte az alágyűrődött fájdalmat. Ez valami kórház lehet, gondolta. Háta mögött kirakatablakok, hogy az utcáról is látni lehessen, jól megy a biznisz, sok a beteg. Az épület előtt autóút vezetett, a túloldalán merőleges négyemeletesek. Élénk kocsiforgalom volt: Wartburg, Wartburg, Zastava, Trabant, Polski, Dacia, Lada. Keleti vasak hajnali parádéja. Furcsállotta Előd a különös retro felvonulást, de nem ez okozta neki a legnagyobb fejtörést.

- Bocsánat, de mi ez a hely, ahol vagyunk? – fordult a legközelebb ülő idős hölgyhöz.

- Uránvárosi SZTK – recsegte a néni.

- Köszönöm, mindjárt gondoltam! – válaszolta Előd. Talán Dávidék hozták be, és akkora szar arcok, hogy képesek voltak otthagyni kómásan, tök egyedül. Gondolta, telefonon leordítja a fejüket, de hiába, mert mindene eltűnt: iratok, pénz, kulcs, cigaretta is. Egyetlen dolgot talált a kabátzsebében, egy képeslapot a Széchenyi térről, Pécs 1988 felirattal. A másik oldalára egy régi kétforintos, egy igazi „bélás” volt ráragasztva és alatta egy üzenet: „Ha magadhoz tértél, hívd ezt a számot: 20 172”. Felnézett és megakadt a szeme egy piros-fekete nyilvános telefonon, amilyet utoljára kisgyerek korában látott. Odavonszolta magát a készülékhez, megállt előtte és zavartan körülnézett, hátha ez valami átverés. Ekkor észrevett a váróterem sarkában egy huszonéves forma lányt, aki valahonnan nagyon ismerős volt neki. Amint a tekintetük találkozott, a lány kedvesen elmosolyodott és integetni kezdett.   

MIT TEGYEN ELŐD? Szavazz!