„Meglátni a TV-tornyot mindig azt jelenti, hogy hazaértem. Felmenni a TV-toronyba lifttel és fagyikelyhet enni a teraszon, mindig menő volt” – emlékszik vissza gyerekkorának egyik kultikus kirándulóhelyére a ma már Budapesten élő egykori pécsi gimnazista lány. „Elmenni az Állatkertbe, aztán a Vidámparkba, majd a nap végén vagy épp az elején felliftezni a Toronyba: maga volt a csoda! Ma pedig, ha meglátom a tornyot, tudom, hogy újra itthon vagyok” – foglalja össze, mit is jelent az otthon.
Berlin, Kékestető, Párizs, Pécs – csak pár azon „tornyos” helyek közül, ahol olvasóink közül bizonyára sokan megfordultak. Amióta az épített környezetünk efféle magaslatokra tör, azóta vonzza (illetve a tériszonyosokat taszítja) a kék ég. Mondjuk Bábel tornya vagy éppen Ikaroszék kalandja után érthetően alábbhagyott a lelkesedés, de aztán csak megtalálta a módját minden kor építésze, hogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodjon az emberiség.
És ha már feljutottunk a magasba, akkor jöhet egy kávé vagy egy koktél vagy bármi, ami segít még teljesebbé tenni az élményt. Amíg a várva várt nyitásra ácsingózunk, felidézzük az idevezető, alig kevesebb mint fél évszázados utat. A 429 lépcsőfok helyett most más irányba megyünk: fellapozzuk a múltat, megismerve a TV-torony presszó múltjának egyes részleteit. Ki, mikor és miért szerette, említette, beszélt róla? A korabeli sajtóból válogattunk.
Nemhogy a nyitásakor, hanem már az azt megelőző évben is találunk nyomokat, amelyek a presszóhoz vezetnek: „A toronypresszóba alig egy perc alatt repít fel a tízszemélyes lift. A „dacosabbak” természetesen megpróbálkozhatnak a felfelé kígyózó lépcsősorral is. (...) A presszóból feljuthatunk a nyitott kilátóba. Ha innen lenézünk, közvetlenül a torony szomszédságában megpillanthatjuk az éttermet és a bárt. Mindez még nem a ma, hanem a közeljövő. A torony presszót, az éttermet és a bárt a jövő év tavaszán nyitják meg a nagyközönségnek. (Magyar Szó, 1972. december 6.)
Szintén a nyitás előtti évben, a kissé spirituális jellegű Égi presszó című cikkben érzékletesen képzeli a szerző, hogy milyen is lesz majd egy kávézás odafönt: „A torony derékmagasságában rövidesen megnyílik az „égi” presszó, hogy frissítő feketével várja a látogatót. Hegycsúcsok között, 650 méternyire a tengerszint felett nem lehet rossz dolog kávét hörpölgetni. (Magyar Nemzet, 1972. július 27.)
Mintegy tíz év múlva, 1984-ben már, mint a fővárosiak egyik legfelkapottabb szilveszterező helyéről ír a sajtó, és micsoda bulik lehettek, ha már december 9-én ilyen hirdetést kellett feladnia a presszónak: „Telt ház. Az utóbbi években divatba jött a pécsi TV-torony presszó, amely a fővárosiak egyik kedvenc szilveszteri szórakozóhelye. Ezekben a napokban több száz telefonáló ostromolja a tornyot, ahol csak 140 férőhely van, s szilveszterre már mind elkelt. Kérik a közönséget, ezügyben ne telefonáljanak többé az idén.” (Dunántúli Napló, 1984. december 9.)
A húszéves évfordulón az akkor már 11 éve üzletvezető Farkas József így vallott: „Számomra alapkövetelmény, hogy az ide látogatókat úgy szolgáljam ki, mintha a saját vendégeim lennének, mintha otthon ülnének nálam” (Új Dunántúli Napló, 1993. április 3.)
Mondjuk azt, hogy a legendás fagyikehely mellé egyszer csak egy dinó is társult. Nyilván kevesen láthatták előre, de 2005-ben ez is bekövetkezett, hiszen az 1966-ban feltárt mecseki dinoszaurusz, az akkor 180 millió évesre becsült Komloszaurusz rekonstruált, életnagyságú szobra is a presszó szintjén kapott helyet.
Ettől függetlenül szívderítő tény, hogy a TV-torony presszó és étterem mind a mai napig üzemel, érdemes mindenkinek újra kipróbálni!