Amikor magunkról beszélek, nem a leggagyibb politikai szlogeneket a vályúból szervilisen felnyaló nyomorultakra gondolok, hiszen ők hangosak és minden utcasarkon ott toporognak, skandálva-röfögve az agyukba telepített aktuális program kulcsszavait, és nem is a magukat 30 vagy 30 milliárd ezüstpénzért prostituáló „élelmesekre”, hanem a még önállóan gondolkodni képes, tisztességesen élni akaró magyarokra, az ő aktivitásuk fájó hiányáról szólnak manapság a mindennapok.

Pedig nem kell sok a változtatáshoz, és nem, nem egy miniszterelnök-buktatásra gondolok, hanem a mindennapi életünket befolyásoló kiállásokra, megszólalásokra, asztalra csapásokra. Hála a honfoglaló magyaroknak és utódaiknak, sikerült pont annyira nyugatra tolni, aztán később ott tartani az országot, hogy teljesen itt soha ne lehessen kelet. Eléggé nyugat vagyunk ahhoz, főleg most már az EU részeként, hogy ne dobhasson ki a történelem bűvész cilindere nekünk valami őrült diktátort, aki az alattvalókkal megünnepelteti a születésnapját, majd munkatáborba küldi azokat, akik nem elég lelkesen integettek neki felfelé a dísztribünre, és eléggé nyugat vagyunk ahhoz is, hogy a városunkban ne legyenek élet-halál urai újságírókat félholtra verető, maffiavezérnek tűnő üzletemberek. Ha egy ügyben ma civilként nem tudunk eredményeket elérni, az nem (csak) azért van, mert a rohadt politikusok vagy a horgas orrú gyíkember-oligarchák betartanak, hanem azért, mert igazából szarunk az ügyre, inkább megosztunk egy képet a szülinapi buliról, amin Mamuci látható, akinek a kétéves Bencike tejszínhabot tüsszentett az orrára. Aztán ha valaki megkérdezi tőlünk, hogy baszki, miért hagytátok, hogy kivágják a gyönyörű fákat az utcátokban és tüzelőnek elvigyék a Fakivágó Szolgáltató Zrt. vezérigazgatójának kandallójába, akkor azt mondjuk indulatosan, hogy hagyjanak már minket békén, a szomszédainkkal nem vagyunk beszélő viszonyban, egyedül meg nem jutottunk volna semmire.

Hogy van értelme az összefogásnak és a bátorságnak, azt egy augusztus végi pécsi eseménysor is bizonyította. Az önkormányzati vezetés korábbi liblingje, udvari kocsmárosa, a pikszisből időközben valamiért kipottyant, a Király utcában több üzlethelyiséget is bérlő vendéglős tízmilliókkal tartozott a városnak, az összeg különböző elmaradt bérleti díjakból állt össze. Ennek ellenére a vállalkozó zavartalanul működtette a helyeket, kipakolta az asztalokat, élt, mint Marci Hevesen, mint Feri Baranyában. Lehet, hogy az önkormányzat mindent megtett a háttérben, hogy kiakolbólítsa, de ennek semmi látszata nem volt, a versenytársak azt látták, hogy ők fizetik a húzós bérleti díjakat, ez meg nem, és semmi nem történik. Hosszú ideig ment a morgolódás két pohár sör mellett, aztán egyszer csak elszakadt a cérna, összeállt pár tökösebb bérlő, és azt mondták (a sajtónak), hogy mától nem fizetnek ők sem. Nem telt el pár óra és az önkormányzat bezáratta a kerthelyiségeket és nyilvánosságra hozta, mennyivel tartozik a renitens vendéglős, továbbá azt is, hogy irgum-burgum, és ilyen többet nem lesz. Ennyi kellett. Egy határozott kiállás. Apróság, de annak nagyon fontos.

Lehajtott fejekből, szolgalelkűségből ország nem épült soha.