Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon a város számára ez a legjobb megoldás, bár az biztos, hogy az egyik leglátványosabb és legkönnyebben kommunikálható. Hónapokig tele lesz a Facebook meg az Instagram a folyamatosan töpörödő épületről készült fotókkal és nyilván felkerül a netre egy látványos timelapse videó is a bontásról, ami talán még a Punnany Massif egyelőre csak az én fejemben létező, Szeress mindenkit, de légyszi tényleg! című klipjét is veri majd nézettségben. A búcsúbulinak azonban előbb-utóbb vége lesz, bár biztosan elhúzzák rendesen, ahogy az a hazai építőiparban már alapkövetelmény, mondjuk a bontóipart nem ismerem, lehet, hogy ott tudnak gyorsak is lenni a magyar szakemberek. Így vagy úgy, de egyszer biztosan eljutunk odáig, hogy valaki egy ciroksöprűvel ráhúzza a lapátra az utolsó néhány dekagramm törmeléket, köp egy embereset, bedobja a cuccokat a köcsög főnöke pickupjába és besétál inni egy Szalont a közeli Hangulat presszóba. Aztán telnek-múlnak a napok, a környező lakók által indított kártérítési perek is véget érnek és egyre többen veszik észre, hogy ahol a híres Magasház állt egykor, ott most semmi nincs. Jó, lehet, hogy idővel felhúznak majd oda valamit, vagy lesz egy emlékoszlop („Itt állt és alkotott ...”), de semmi olyan, ami messziről is látszik, semmi olyan, ami a városképhez tartozik, semmi olyan, amiről beszélni lehet. Semmi olyan, ami a miénk.

Mert a Magasház igenis a miénk. A mi kis huszonöt emeletnyi mementónk. Egy olyan koré, amikor a hülye hatalom hülyékre bízta egy lakáscélra szánt toronyház építését, akik tökéletesen el is barmolták a dolgot egy olyan örökséget hagyva ránk, amit se kiköpni, se lenyelni nem tudtunk eddig. Éppen ezért maradhatna a Magasház az, ami: emlékmű. A hülye hatalom emlékműve. És most nehogy valaki benyögje, hogy jujuj, életveszélyes, az, persze, mert annak kellett lennie, a hivatal szent, az ügymenet szabad. A hatalom mondjuk azóta sem lett sokkal okosabb, üzembiztosan termeli szerte az országban az új „magasházakat”, az elszórt milliárdok emlékműveit, szóval nyugi, azért van utánpótlás.

Elismerően bólogattam, amikor az épületet körülvevő kerítésen festmények, látványos graffitik jelentek meg pár hónapja. Ez egy jó irány, de én továbbmennék. Sokkal tovább. Kiírnék egy pályázatot a ház felületének átalakítására, jöhetnének mérnökök, képzőművészek, képzőművész mérnökök, a győzteseket díjaznám, pályaműveiket megvalósítanám. 150 ezer ember, plusz évente sok tízezer turista kapna egy látványos ingyen kiállítást valószínűleg jóval kevesebb pénzből, mint amennyibe a bontás és az eredményeként létrejövő nagy semmi kerül. Ha a szörnyű tettyei irodaházat sikerült nagyjából a tájba illeszteni és vállalható külsejűvé tenni a közelmúltban egy nem túl bonyolult ötlettel, a Magasházat is sikerülhetne. Ehhez persze kicsit több agymunka kell, mint ahhoz, hogy boncsukle. Mert ez igazából építkezés lenne. Nem vasbetonból, nem milliárdokból, nem csókos kivitelezőkkel, hanem közérdekből, ötletekkel, kreativitással. De lehet, hogy ez már akkora utópia, hogy a Magasház is eltörpül mellette.