Pécsi születése és egy ideje tartósan fennálló kétlakisága okán mi, pécsiek szívesen büszkélkedünk vele. Bár ő maga nem tartja magát minden értelemben pécsinek, életében mégis folytonos szereplő a város. „Pécs az örök. Állandóan gondolok rá. Csak úgy, például megyek az utcán, csinálom a dolgomat, és közben eszembe jut a Sétatér, a ház, ahol laktunk a szüleimmel. Ma délelőtt épp dolgom volt a Ráday ucában, ránéztem a régi iskola homlokzatára, és erről eszembe jutott Pécs. Nagyapám, Keserü János orgonaépítő asztalos volt az Angster gyárban. Erre én nagyon büszke vagyok. Tulajdonképpen származásilag valamilyen értelemben a kézműves mesterség is jelen van bennem. Művészetek és mesterségek – az a jó, ha a kettő együtt van.”
Furcsán hangzik azt kérdezni egy folyamatosan aktív alkotótól, hogy hogyan lett belőle festőművész, de ő könnyedén megválaszolja. „Édesanyám mondta, hogy amikor egy éves voltam, akkor a kezembe adott egy ceruzát. Azóta én rajzolok. Az egy óriási élmény a gyereknek, hogy nyomot hagy.” Így kezdődött az a művészi életút, amely Munkácsy-díjjal, Kossuth-díjjal, Prima Primissa-díjjal, A Nemzet Művésze-díjjal folytatódott. A Képzőművészeti Főiskolán hat évig tanult, később pedig az aktív alkotói pálya mellett alapította meg a mesteriskolát, ami nélkül nem lenne olyan a pécsi képzőművészeti élet, amilyen. „Az nagy dolog volt. Néha a hideg kiráz, ha rágondolok, hogy mikbe fogtunk bele. A négy művész-egyetemi tanár alapító közül az egyik én voltam. Ültünk egy kisbuszban és egyik bányaépület-csoporttól a másik elhagyott gyárig autóztunk, hogy keressünk helyet a mesteriskolának. Mert én azt mondtam, hogy a világon mindenhol azokat az ipari létesítményeket, amiket már nem használnak, felajánlják kulturális célokra. Az István-akna, ahol pár évig a festők dolgoztak, egy fantasztikus, gyönyörű és félelmetes hely volt. Részben azért is félelmetes, mert romos volt. Van jónéhány fiatal művész, akik ott töltöttek el alkotói, barátkozási és együttlevési időszakokat egymás között. Nem az az érdekes, hogy mi mit tanítottunk, hanem hogy megvolt a lehetőségük szinte mindenre. Még nagyon fiatalok voltak, de már az alkalmasságnak egy csomó tanújelével a kezükben és a szívükben.”
A mai pécsi művészképzésben most azok adják tovább a tudást, akik akkoriban próbálgatták magukat. „Én azt gondolom, hogy az történik, aminek történnie kell. Módfelett bízom azokban a fiatalokban, akikkel mi együtt dolgoztunk és akik most folytatják.” A mesterek és a tanítványok közötti kapcsolatot nagyon fontosnak tartja, és a fiatalokra, más alkotókra irányuló figyelme folyamatos. „Olyan jó érzés, amikor az ember már egy ideje ismeri azt a fiatalt. És azt meg is kell mondani akkor, mert az fontos, hogy ő tudja, hogy az öreg mester mit gondol róla. Van egy elég zavarosan összeszedett gyűjteményem: a vásárban megveszek elképesztő dolgokat, és a volt tanítványaimtól is vannak képeim, amiket részben megvásároltam, részben kaptam tőlük. Ezekből szeretnék csinálni egy kiállítást Pécsre. Nagyon vegyes anyag minden szempontból, és én is kíváncsi vagyok, hogy mi derül ki belőle.”
Hogy mit hordoz magában egy műalkotás, az sokszor az alkotó számára is rejtélyes. „A művészet a létezésnek az egyetlen szabad területe, és másképpen nem is szabad csinálni. Ez valami dolog, amit az ember megkapott, mint lehetőséget, hogy részt vehet benne, de fogalma sincs, miben vesz részt. Mikor már vagy 30-40 év munkáját nézzük, ott már vannak megítélhető dolgok, és az ember rájön, hogy nem is nagyon tudta, amikor ezt vagy azt csinálta. A művészet egy közös dolog, amit mindnyájan eszünk, meg csinálunk, meg egymás szájából húzzuk ki. A barátságok is arra valók a szakmában, hogy valamit ellessen az ember vagy megtudjon, és az őt igazolja.”
A pécsi műtermét évtizedek óta bérli, Pécsett és Budapesten egyaránt alkot. „Úgy járkálok a két város, a két műterem között, mint más Pestről Budára, csak az út kicsit hosszabb. Lehet gondolkodni közben.” És hogy mivel foglalkozik mostanában Keserü Ilona? „Tovább csinálom, amit mostanáig. Vagyis nem is tovább, mert nem lineáris a dolog, biztos, hogy változik is. Kizárólagosabb a kapcsolatom a saját magam csinálta képekkel, mert semmi más nincs, ami életben tart. Mindig nagyon érdekes, amikor találkozom emberekkel, akik rég láttak és kérdezik, hogy: „Még festesz?”. Hát mi a francot csinálnék? Itt a létezésről van szó, és az én létezésem az azonos azzal, hogy a vásznakkal meg a festékekkel vagyok elfoglalva. És ha tegnap csináltam, akkor ma miért ne csinálnám?”
(A cikkben szereplő kép Biacsics Renáta munkája.)