A Pécsi Nemzeti Színház színésznője az erdélyi Mezőcsáváson nőtt fel és a marosvásárhelyi főiskolán tanult, mielőtt Pécsre költözött. A színészi pályát maga választotta. „Nem is tudom elképzelni, hogy mi más lehetnék. Szerintem ott keresendő a választásom eredete, hogy az apám református lelkész, és ez a két szakma nagyon közel áll egymáshoz. Hasonlónak látom a szószéket és a színpadot, mindkettő egy kiemelt hely, ahonnan az ember egyedül próbál valamit mondani a többi embernek, valamiről meggyőzni őket, valami tudást vagy felismerést átadni nekik. Mindkét hivatáshoz szükséges az állandó nyitottság az emberek felé. A színész csatornáinak nyitva kell lennie ahhoz, hogy eljusson az emberekhez, akik őt nézik. Ha én jól végzem a munkámat, akkor valószínűleg létre is jön ez a kapcsolat.”

Ami a legfontosabb számára a színészetben, annak gyökereit is a gyerekkorában találta meg. „Jöttek-mentek az emberek a parókián, mindenki mesélte a történeteit. A történeteket már akkor megszerettem, de akkor még nem tudtam, hogy az egész életem arról fog szólni, hogy történeteket boncolgatok. A színészet megengedi, hogy belebújjak egy másik ember bőrébe. Ahogyan a próbafolyamat alatt kezd kialakulni egy ember bennem, abban én is benne vagyok, de mégsem én vagyok. El lehet bújni mögé, viszont lehet beszélni a saját érzéseinkről, félelmeinkről is. Olyan kihívás ez, amiért állandóan dolgozni kell. Fontos, hogy a fizikumunk, a lelkünk és az agyunk olyan állapotban legyen, hogy estéről estére végig tudjuk csinálni mindezt több száz ember előtt.”

A színésznő elhatározásától nyílegyenes út vezetett a főiskolán át a színpadi sikerekig, és a 2005-ös pécsi szerződésig. „Céltudatosan készültem a főiskolára, elsőre fel is vettek. Nagyon erős képzésben vettem részt Marosvásárhelyen, ahol azután leszerződtettek az ottani színházhoz. Nagyon könnyű, egyenes utam volt a pályaválasztástól a színházig. Talán ez is benne volt abban, hogy négy év után úgy döntöttem, eljövök Marosvásárhelyről. Amilyen hirtelen jött a pécsi meghívás, olyan hirtelen döntöttem is. Országot, színházat, várost váltottam. Balikó Tamás hívott, és egyből a Liliom Julika szerepével kezdtem itt 2005-ben, ami szerintem egy nagyon jó kezdés volt.”

Mikold most egy időre elhagyja a színpadot, ugyanis májusra várják első gyermeküket férjével, Funk Iván rendezővel, akivel a Pécsi Nemzeti Színházban ismerkedtek meg. „A férjem 2007-ben rendezte az Ivanovot, amiben én voltam az egyik főszereplő. Azóta is többször dolgoztunk együtt, most éppen a Szecsuáni jólélek című darabot rendezi.”

Darabont Mikold annyira szívesen keresi és találja meg magát a különböző karakterekben, hogy sem kedvenc szerepe, sem szerepálma nincsen. „Azt mondhatom, hogy szerencsés vagyok. Mindig lekövették a szerepek az életemet és az életkoromat. Mindegyikre jön valami, ami betölti a szakmai életemet, ezért hálás vagyok, és azt hiszem, hogy ez ezután is így lesz. Arra törekszem, hogy saját magamat tegyem alkalmassá arra, hogy ezeket a szerepeket meg tudjam formálni. A színésznek olyannak kell lennie, mint a gyurmának, fontos, hogy nagyon könnyen lehessen gyúrni. Arra kell felkészítenem magam, hogy mindenre nyitott tudjak lenni. Persze mindig vannak előadások, amik közelebb állnak hozzám. Nagyon szeretem a mélylélektani boncolgatásokat. Szeretem az olyan darabokat, mint A vágy villamosa vagy a Boldogtalanok, mert ezeket sokkal nehezebb feladat estéről estére eljátszani.” A kezdetektől keményen dolgozott azért, hogy ne csak egyféle szerepet osszanak rá a rendezők. „Nagyon féltem attól a főiskolán, hogy be fognak skatulyázni és én leszek a drámai szende. Nagyon erősen dolgoztam ez ellen. Akármilyen pici szerepet is kaptam, ami más volt, mint az előzőek, azt éreztem, hogy ezt most gyorsan ki kell használni és megmutatni, hogy van nekem ilyen, olyan és amolyan oldalam is. Erre tudatosan figyelek a mai napig is, hogy különbözőek legyenek az alakításaim.”

A legkedvesebb része korántsem a darabok bemutatója, hanem sokkal inkább az az alkotói folyamat, amelynek során a szerepeket magára formálja. „A művészet alkotás, és megkíván valamiféle nyugalmat, a bemutató pedig pont az izgalomról és a stresszről szól. Ezért nem szeretem a premiereket, az utána lévő előadásokat viszont annál inkább. Amikor már megvan az a biztonság és nyugalom, amivel színpadra megyek és át tudom adni magam teljesen az előadásnak, akkor kezdek el úgy igazán játszani.”