Jehan 2003-ban ösztöndíjasként érkezett Cognac-ból Pécsre, dolgozott tanárként a Janus Pannonius Gimnáziumban és az egyetemen, tevékenykedett kulturális szervezőként is, nem mellesleg pedig a legendás Psycho Mutants zenekar oszlopos tagja. Jelenleg egy digitális zenei disztribútor cégnél dolgozik, ahol a magyar, a román és a balkáni piacokért felel. Ám most szerzőként került reflektorfénybe (kifejezett kérése volt, hogy ne nevezzük írónak), ugyanis nemrég került a boltokba A hazám és az otthonom című könyve, ami igencsak éles váltás eddig pályafutásában. „Egy ideje vágytam arra, hogy írjak” – meséli indíttatásáról. „El is kezdtem 2021-ben írni egy szöveget franciául, de arról nem tudtam, hogy hova vezet, nem találtam ki annak a történetnek a pontos irányát. Ekkor keresett meg egy Pesten élő francia újságíró barátom, hogy többekkel közösen írnak egy könyvet Magyarországról. Portrékat készítettek különleges emberekről, és nagyon szerettek volna a kötetbe egy zenéről szóló fejezetet is, amit rám bíztak. Karnics Zoliról (a Psycho Mutants énekese – a szerk.) írtam egy portrét, ami végül meg is jelent. Nagyon élveztem az írással való foglalatoskodást, abszolút kizökkentett a munkámmal járó mindennapokból. Ezután elkezdtem magamnak írni. Pont akkor voltam itt 18 éve, egy csomó emlék felidéződött bennem az elmúlt évekről, ráadásul megtaláltam azt a naplómat is, amit az itt tartózkodásom első két évében írtam. Visszaolvastam a bejegyzéseimet, rám tört a nosztalgia, és elkezdtem írni – magyarul. Azért magyarul, mert erről az időszakról csak magyarul tudok írni, ennek a történetnek a nyelve magyar. Egy évvel azután, hogy megszülettek ezek a sztorik, volt egy olyan érzésem, hogy ezek másokat is érdekelhetnek. Négy-öt fejezetet elküldtem Bérczes Lacinak (az Ördögkatlan Fesztivál egyik szervezője – a szerk.) és ő volt az, aki bátorított, hogy folytassam. És folytattam. Minden reggel, általában 8 és 9 óra között leültem ide a Reggelibe, írogattam, majd innen indultam dolgozni.”

A könyv 2024 júniusára nagyjából összeállt, már csak kiadót kellett keresni hozzá. „Először egy másik kiadót kerestem meg a kézirattal, sokáig vártam a válaszukra, végül azt írták, hogy mindenki elolvasta, nagyon szerette, de szerintük másik kiadónál van ennek a könyvnek a helye. Ezután küldtem el az anyagot a Helikonnak. Először kaptam egy udvarias választ, hogy három hétig nem tudnak vele foglalkozni, mert nyakukon a Könyvhét, de másnap már írtak újra, hogy a kiadó vezetője elolvasta a könyvet, sürgősen szeretne velem találkozni és tárgyalni a kiadásról.”

A könyv szerencsére megjelent, beleolvasva pedig egyértelművé válik, hogy ez nem csak egy élettörténet, hanem nagyon komoly lenyomata a 2000-es évek Pécsének (és Magyarországának), legendás kulturális szereplőkkel és még legendásabb kulturális helyszínekkel színesítve. „Ez valójában egy korrajz, ezekre a helyekre, emberekre, történetekre emlékszem a legjobb szívvel. A könyv megírásakor azonban elsősorban a fiamra gondoltam, ugyanis az elején nem tudtam, hogy lesz-e valaki, aki valaha ezt az egészet elolvassa. Úgy voltam vele, hogy ha befejezem, utána kinyomtatom, elrakom valahova, és ha megtalálja a fiam 10, 20, 30 év múlva, akkor sokat fog neki segíteni ez a szöveg abban, hogy megértse a szüleit. Ha belegondolunk, az átlagember nagyon keveset tud a szüleiről, a szülővárosáról, és azt gondolom, hogy a fiam ebből az írásból jobban meg fogja érteni, hogy honnan jött.”   

Ha már úgy alakultak a dolgok, hogy Jehan íróvá avanzsált (igen, tudjuk, nem szereti ezt a titulust, de mi most már egy kicsit ekképpen is tekintünk rá), kíváncsiak voltunk arra, hogy kik a kedvencei a magyar és a francia irodalomból. „Pár évvel ezelőtt fedeztem fel magamnak egy Nicolas Mathieu nevű írót, aki 2018-ban a legnagyobb irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat is megkapta. Annyira tetszett az első könyv, amit olvastam tőle, hogy az összes munkáját elolvastam két hónap alatt. A magyarok közül talán Kristóf Ágota az, aki a legjobban megérintett. Nála is erős a kettősség (a két nyelv, a két kultúra), illetve ő sem írt az anyanyelvén, úgyhogy van, ami összeköt bennünket.” (Kristóf Ágota 1956-ban emigrált Svájcba. Miután megtanult franciául, csak francia nyelven írt. Magyarul megjelent művei mind fordítások – a szerk.)

Zárásként természetesen arra voltunk kíváncsiak, hogy az első könyve után tervez-e újabbat? „Nagyon szeretnék – de nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – regényt írni franciául. A magyar után jó lenne visszakapcsolódni a francia nyelvhez, a francia kultúrához. Van egy ötletem, ami félig önéletrajzi – de komoly téma –, ám nem vagyok benne biztos, hogy el tudom találni a hangomat franciául, még akkor sem, ha ez az anyanyelvem.”