Portré: Gilbert Varga
Portré: Gilbert Varga
Happ Zsuzsa / 2019-02-27 lokál
A Pannon Filharmonikusokat 2019. január 1-jétől két vezető karmester irányítja, Magyarországon elsőként. A zenekar igazgatója, Horváth Zsolt felkérésére szerződött az együtteshez a világszerte elismert Gilbert Varga, aki magyar gyökerekkel bír és bár soha nem élt itt, saját elmondása szerint kicsit úgy érzi, mintha hazajönne Magyarországra.

Gilbert Varga igazi világpolgár. „Londonban születtem. Négy éves voltam, amikor Svájcba költöztünk a szüleimmel, ott nőttem fel, ott jártam iskolába, ott tanultam nyelveket. A nagyszüleim 1956-ban érkeztek Svájcba, tőlük hallottam magyar beszédet és tanultam meg valamelyest én is. Karmesterként nagyon sok országban dolgoztam: Észak- és Dél-Amerikában, Európában és Ázsiában is. Éltem Svédországban, Németországban, Spanyolországban és Tajvanon. Bizonyos értelemben mindenhol otthon vagyok, miközben sehol sem vagyok otthon. Már tizennyolc éve, hogy Dél-Franciaországban van egy házam, ott töltöm a legtöbb időt, ha éppen nem vagyok úton.”

Bár magyar nyelvtudásáról szerényen nyilatkozik, valójában hibátlan kiejtéssel beszél. De nem csak a nyelv által kapcsolódik gyökereihez. „Különös, hogy néha úgy érzem itt otthon magam, mintha emlékeim lennének innen, mintha éltem volna már itt. Néhány nappal ezelőtt bementem a színház épületébe, amit addig csak kívülről láttam. Azon kívül, hogy gyönyörűnek találtam belülről, olyan érzésem volt, hogy ismerem ezt a helyet. Egyfajta hazatérés, amit érzek ilyenkor, valószínűleg a magyar gyökereim miatt. Ezt a génjeimben hordozom.”

A Maestro világhírű édesapját, Varga Tibort követve hegedűművésznek készült, egy váratlan betegség miatt váltott pozíciót a színpadon. „Nem játszottam olyan kiválóan, mint apám, de elég jó hegedűs voltam, amíg ki nem alakult a fokális disztónia betegségem, ami az ujjaim mozgását akadályozta, és a hetvenes években még nem tudták gyógyítani. Az volt a szerencsém, hogy ez húsz éves korom körül történt, amikor még elég fiatal voltam ahhoz, hogy váltsak.” Ehhez pedig kiváló mesterre is talált. „A két világháború közötti időszakban gyakran látogatott Magyarországra a nagyon híres olasz karmester, Franco Ferrara. Apámmal jó barátok lettek, minden évben felhívták egymást a születésnapjukon, ugyanis ugyanazon a napon születtek, tíz év különbséggel. Franco volt a legismertebb karmester-tanár Olaszországban, én pedig szerencsés voltam, hogy nála tanulhattam.”

Karmesterként és műértőként fontosnak tartja, hogy ne fecséreljük el a figyelmünket. „Nagy különbség van a között, hogy valamit hallunk vagy hallgatunk. A hallgatás intellektuális tevékenység. Németországban vannak kezdeményezések, hogy a nyilvános terekben ne csak dohányozni ne lehessen, hanem háttérzene se szóljon. A háttérzenére igazából senki sem figyel oda, de a zaj romboló hatással van ránk.”

Gilbert Varga számára nem új a kettős karmesteri vezetés, más zenekarral már dolgozott hasonlóan. „Ez nagyon érdekes dolog a zenekar számára. Ahhoz hasonlítanám, hogy ha egy kefét használunk folyamatosan egy felületen, az elkopik, egy idő után nem lesz hatékony. Ha viszont kettőt használunk, akkor váltogathatjuk őket. Ismerem Tibort (Bogányi Tibor – a szerk.), aki igazán kellemes társaság és rengeteg ötlete van. Ennek a jelenlegi közös munkának inkább a szervezése lehet bonyodalmas, hiszen biztosítani kell, hogy Tibor tudjon mindenről, amit én mondtam és csináltam, és én is tudjak az ő szándékairól és döntéseiről. Például ha azt mondom az egyik zenésznek, hogy nem jó, ahogy játszik, akkor ő ne mondja azt neki jövő héten, hogy kiváló a játéka, mert azzal összezavarjuk. Fontos, hogy ugyanazt képviseljük és mindketten kövessük az eseményeket.”

A Maestro személyes küldetésének érzi, hogy a zeneművek úgy szólaljanak meg a színpadon, ahogy azt a zeneszerző elképzelhette. Ez szigorú és pontos munkát, teljes odaadást igényel. „Vegyük példának a mai napot: amikor a Pannon Filharmonikusok vezetősége a rendelkezésemre bocsájt három órányi időt, hogy dolgozzam a zenekarral, akkor az a dolgom, hogy abból a legjobbat hozzam ki. Ehhez pedig hatékonynak kell lennem, nem tölthetem az időt beszélgetéssel vagy viccelődéssel. Most Franck d-moll szimfóniáját próbáljuk, tehát az a dolgom, hogy minél közelebb hozzam a zenészeket ahhoz, amit Franck elképzelt. Mi mind a zeneszerzőt szolgáljuk, ez nagyon fontos számomra. Felelősséget érzek az iránt, amit kaptam. Mintha a zeneszerző úgy adná a kezembe a kottát, hogy: „kérlek, viseld gondját, bánj vele jól, hallasd úgy, ahogy én hallottam magamban, ne változtass meg benne mindent”. A zeneszerzők már nem tudnak beleszólni, mit csinálunk a műveikkel, szükségük van a karmester segítéségére. Képzeljük csak el, ahogy ott ül egy szerző magányosan a szobájában és hallja a fejében azokat a dallamokat, amiket korábban még soha senki. Aztán ezeket papírra veti, hetek, hónapok küzdelmes munkájával. Karmesterként hatalmas felelősség, hogy a zenekarnak is átadjam a szerző üzenetét. Fontos, hogy ők is tudják, mennyire szerencsések, hogy a munkájuk során gyönyörű művekkel foglalkozhatnak.” És az sem mellékes, milyen környezetben zajlik ez a munka. „Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyire szerencsések a pécsiek, hogy ilyen fantasztikus koncerttermük van – bátran állítom, hogy az egyik legjobb a világon.”

 

film
Aczéltól az undergroundig
 
súgó
Libri irodalmi díjak 2017
 
lokál
Tettyei Romok: Menetrend szerinti ordasok