Dani Barcsról indult és bár érettségi után Budapest felé indexelt, mégis Pécsre kanyarodott. „Versmondó voltam már általános iskolától kezdve és a 2000-es évek elején nyaranta versmondó táborokba jártam. Ott profik tanítottak nekünk színpadi mozgást, voltak beszédórák és versmondás órák, sok mindenkit ott ismertem meg a színházi világból. Érettségi után jelentkeztem a Színművészetire, de nem vettek fel elsőre, így aztán Pécsre hozott a B-tervem, a filozófia-magyar szak. Gyakorlatilag rögtön bekerültem a JESZ-be (Janus Egyetemi Színház), eleinte tréningeztem, 2007-ben volt az első bemutatóm. Onnan kezdve gyakorlatilag megszűnt számomra minden más a színházon kívül. A PTE-t is otthagytam, és később, már gyakorló bábszínészként végeztem el a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a bábszínész szakot. A JESZ által ismertem meg az akkori két pécsi bohócdoktort, Kiss Andit és Hollósi Orsit, és csatlakoztam hozzájuk, úgyhogy a tréningek elvégzése alapján papírom van róla, hogy bohóc vagyok. Majd Mohácsi János hívott statisztának a Pécsi Nemzeti Színházba, ahol egy-két kisebb szerep után rendezőasszisztensként is dolgoztam, de hamar rájöttem, hogy én inkább a színpad másik oldalán mocorognék”.

A bábszínházhoz korábban nem fűzték saját élmények, legfeljebb nézőként, amikor például a térdét csapkodta a nevetéstől egy Vitéz László előadáson. „Mindig úgy képzeltem el a bábszínházat, mint valami fura, misztikus dolgot. Nem is hittem volna, hogy ebbe a világba egyáltalán be lehet kerülni, azt gondoltam, hogy ebbe bele kell születni. Egyszer vettem a bátorságot és megkerestem Sramó Gábort, a Bóbita vezetőjét, hogy lenne-e valamilyen lehetőség közös munkára, ő pedig két hónap múlva visszahívott, hogy volna egy kétszemélyes darab, A kis hableány. Az volt az első Bóbitás munkám, és annak rendje és módja szerint ott is ragadtam”. A bábos műfaj pedig Dani megközelítésében több rétegben hordoz magában jelentéseket. „A bábszínházban mesékből indulunk ki, azon belül is nagyon szeretem a népmesei vonalat. Olyan alapvető ősi szimbolika rejlik mindegyikben, amit szerintem ma is használunk, csak sokkal öntudatlanabbul, kevésbé kimondva. Az ősi magyar hitvilágban például voltak a sárkányok, és hát mi is a sárkánnyal való megküzdés tulajdonképpen: a nehéz feladatokkal való megküzdésnek, a saját magunkkal való megküzdésnek a szimbolikája. Úgy érzem, hogy manapság eszméletlenül racionalizáltak vagyunk, miközben egy csomó mindent mégis sokkal mélyebb, ösztönös szinten döntünk el. Ezt az ösztönvilágot piszkálja a báb a mesevilág mitikus gyökereivel. A bábszínház arról is szól, hogy mi az adott tárgy, amikor nem az, ami. Nagyon izgalmas, hogy egy tárgyat miként tudok máshogy használni, hogyan lesz története mondjuk egy pohárnak. A meséken keresztül ráadásul a hagyomány kérdése is nagyon érdekes: nem csak fölrakjuk a porosodó polc tetejére, nézegetjük, koszorúzzuk, hajlongunk előtte, hanem használjuk, alakítjuk”.

Dani új, önálló előadása, a KL Színházzal készült Kisgömböc felnőtteknek szól és olyan aktuális kérdéseket is megmozgathat bennünk, mint a mértéktelenség, a körülöttünk lévő világ bekebelezésének kérdése. „Amikor felnőtteknek játszom, azt szeretem, ahogy fokozatosan átmennek gyerekbe. Erre törekszem is. Szeretem piszkálni a nézőt, hogy jelenidejű legyen, ami történik, mert én nem tévé vagyok. Egyébként talán pont ez az, amivel tud versenyezni a színház a sorozatkultúrával, hogy személyes. Én tényleg ahhoz szólok, aki ott ül, az élő energia mozog a néző meg a játszó között”.

Aggodalomra azonban nincs ok, a gyerekek sem maradnak előadások nélkül. „A következő évadban szeretnék csinálni egy Répamesét a Bóbitában. Ez igazi klasszikus, óvodai, ismétlődésen alapuló mese, ami 3-4 éveseknek szól. Nem annyira szövegelős, mint inkább mondókázós és a bábok képességeire alapozó játékos előadás lesz ovisoknak, és azt szeretném, hogy velünk együtt üvöltsék szét”.