A városi rendőrkapitányságon találkozunk Ernával. Az irodájában ülünk le beszélgetni, ami kihallgatószobaként funkcionál munkaidőben. Ajtaján egy felirat, miszerint a kihallgatás ideje alatt ki kell kapcsolni a telefonokat – ez alól felmentést kapunk, mivel telefonnal vesszük fel a beszélgetésünket.
Nem is kezdhettük volna mással, minthogy rákérdezzünk arra, miért választ egy hölgy olyan munkát, amit a közvélemény elsősorban férfias szakmának tart? „A krimik terelgettek a rendőrség felé” – mondja Erna. „Gyerekkoromban nagyon sok krimit néztem, a Derrick és a Columbo voltak a kedvenceim, ezek által kaptam kedvet a nyomozósdihoz. Emlékszem, általános iskolában kellett írni egy fogalmazást, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, és már akkor azt írtam, hogy nyomozó. Ez nem is csoda, hiszen kiskoromban is fiús beállítottságú voltam, két fiútestvérem van, az utcában is csak fiúk laktak, ezáltal csak fiús játékokat játszottunk. A szüleim azonban nem nagyon támogatták az elképzelésemet, azt mondták, hogy először végezzek el egy másik iskolát, így lettem informatikus-mérnök, de aztán rögtön rendőrnek álltam. 2000-ben Szigetváron kezdtem vizsgálóként, aztán pár év múlva nyomozó lettem. 2006-ban kerültem Pécsre a Nyomozó Alosztályra, ami azóta Életvédelmi Alosztállyá változott.”
Erna elsősorban erőszakos bűncselekményekkel foglalkozik: rablás, kifosztás, szexuális jellegű bűncselekmények, gyermekpornográfia. Brutálisan kemény meló, de hogyan lehet ezt bírni lelkileg? „Amikor gyerekeket érintenek ezek a bűncselekmények, akkor akarva-akaratlanul is beleképzeli az ember a saját gyermekét ezekbe a helyzetekbe. Ettől aztán néha valóban nagyon nehéz ez a munka, de van egy fontos szabály: nem szabad érzelmi alapon csinálni, mert úgy egyáltalán nem menne.”
Egy bűncselekmény felgöngyölítése hosszú folyamat, aprólékos munkát, mindenre kiterjedő figyelmet igényel. „Sokszor mi vesszük fel a feljelentést, ami után kezdetét veszi az adatgyűjtés: kimegyünk a helyszínre, átnézzük a térfigyelő és egyéb biztonsági kamerák felvételeit, beszélünk környékbeliekkel, hogy látott-e esetleg valaki valamit, tanúkat hallgatunk ki, telefonokat ellenőrzünk, híváslistákat, cellainformációkat nézünk. A legtöbb esetben kamerafelvételek alapján jutunk el az elkövetőhöz, de sokszor a DNS-minta segít. Tudni kell, hogy mindez csapatmunka. Ha súlyos bűncselekmény történik, akkor egyedül nem is lennék képes összegyűjteni azt a mennyiségű forrónyomos adatot, amire szükségem van.” Mindezeken túl megtudjuk, hogy egy-egy eset felderítésénél sokszor bizony a szerencse is segít, sőt, Ernának nem egy olyan ügye volt, ahol a női megérzései vezettek a megoldáshoz.
Gyanútlanul rákérdeztünk a főnyomozónál a legemlékezetesebb, sikeresen megoldott ügyére, ám álmunkban sem gondoltuk volna, hogy milyen súlyos történetet hallunk tőle. „Évekkel ezelőtt zárult le ez az ügy, ami tényleg durvának számít. Volt egy férfi, aki a barátnőjével összeveszett és szakítottak. Ezután a férfi elkezdte a nőt fenyegetni, utána bántalmazta is, majd felgyújtotta az autójukat, aztán még egy autót, végül a házukat. A helyszíneken nem találtunk semmilyen tárgyi bizonyítékot az esetek után. Hiába sejtettük, hogy ki az elkövető, mégsem sikerült se DNS-t, se kamerafelvételt beszereznünk, amivel hozzá tudtuk volna kötni a férfit ezekhez a cselekményekhez. Közben a nő elköltözött, de a férfi utánanyúlt, és a nő édesapjának az autóját is eltulajdonította, majd felgyújtotta, végül egy gépfegyvert helyezett el az udvarukban. Nem volt más választásom, behívtam a férfit, akinél olyan kihallgatástaktikai módszereket alkalmaztam a beszélgetés során, amelyek hatására ellentmondásba keveredett saját magával, és végül meg tudtuk gyanúsítani ezekkel a cselekményekkel, ami után az őrizetbevételére és a letartóztatására is sor került.”
A történet után csak félve mertük megkérdezni, hogy milyen a bűnügyi helyzet Pécsett? „Pécs nem annyira fertőzött város, mint ahogy azt néha a média sugallja. Garázdaságok sajnos vannak, néha durvább formában is, de ezeket kezeljük. Próbálunk bűnügyesként is egyre többször kint lenni az utcán, jelen lenni mindenhol.”
Ha már Derrickkel és Columbóval kezdtük a beszélgetést, akkor adja magát a zárókérdés, miszerint mennyire hasonlít a való életben a munkája ahhoz, amit gyerekként a filmekben látott? „Nagyon hasonlít! Azzal a különbséggel, hogy mi sajnos nem egy óra alatt derítünk fel egy ügyet” – mondja nevetve.