Hogy kik és miért építették a pécsi alagutat? Rengeteg legenda kering erről a pécsi lakosok között, de kevesen tudják, hogy az alagút a tücskök és hangyák békülésének jelképe, akik között előtte ősidők óta viszály és vetélkedés zajlott. Egy másik meséből már ismerhetitek, hogy a hangyák semmirekellő, lusta lényeknek tartották mindig a tücsköket, mert nem gyűjtöttek elemózsiát télire, gyenge testük csak a muzsikálásra volt alkalmas, éjt-nappallá téve csak hegedültek.

A pécsi hangyaiskolában ezért mindig arra tanították a kicsi hangyákat, hogy sose legyenek olyanok, mint a tücskök, mert télen fel fog kopni az álluk. Egy időben azonban annyira elharapózott a munka-, és iskolakerülés a fiatal hangyák között, hogy a szigorú hangyakirálynő súlyos büntetést szabott ki, ami az összes pécsi hangya életét fenekestül felforgatta. Egy végtelen hosszúságú alagútrendszer tervrajzait gördítette szét a hangyakirálynő a heti nagy hangyagyűlésen, amit mindig a püspöki palota kertjének keleti sarkánál tartottak.

- A holnapi naptól kezdődően mindnyájan ezt a börtön-alagutat fogjátok építeni. A leglustábbak közületek pedig nem építkezhetnek, köréjük fogjátok felhúzni a börtönt, akik bár mindig látni fogják a messzeségben a fényt, soha el nem érhetik, nektek olyan gyorsan kell dolgoznotok.

Róbert volt a leglustább mindannyiuk közül, jobban szerette nézegetni a madarakat, ábrándozni, énekelni, sokat gondolkodott azon; vajon élnek-e a földön fejlettebb lények a hangyáknál. Róbert szeretett történeteket is kitalálni, amiket mindig el is mesélt társainak, de nagyon szomorú lett mikor megtudta, hogy most már örökké egy nyirkos, sötét alagútban kell élnie.

Mit tudott tenni, sétálgatott a fény felé, fel-alá futkosott, élelmet keresett. Már napok óta bandukolt reménytelenül, mikor egyszer csak gyönyörű muzsikára figyelt fel. Fél hangyakilométernyire hegedült a tücsök, kalapja lába elé csapva, várta, hátha a véletlenül szintén valahogy az alagútba keveredett bogarak megszánják egy kis kenyérmorzsával.

- Á, te csak a tücsök vagy, veled nem barátkozom – morogta Róbert.

- Ha jól tudom, egy cipőben járunk – kontrázott a tücsök.

- Ezt hogy érted?

- Azért nem barátkozhatsz velem, mert a fejedbe verték, hogy mi haszontalan népség vagyunk, csak a muzsikához értünk. Én behúzódtam ide a vihar elől, rám nem mérhetnek csapást a pécsi hangyák törvényei, de ha jól tudom, te nem önszántadból vagy itt. De egyet se félj, figyelj csak, hallgass ide, ez az én munkám! – gyönyörű melódiákba kezdett.

- Szerinted tud bárki ilyet a hangyák közül?

- Nem hiszem – mondta szégyenkezve Róbert.

- No, figyelj ide. Hallottam ám jártamban-keltemben, hogy nagyon szép meséket tudsz te kitalálni, és emlékszem, amikor egyszer a csigákról szóló történeted énekelted a Tettyén hazafelé az iskolából. Régóta figyellek. Más vagy mint a többiek. Se jobb, se rosszabb, csak más. Mi nem ahhoz értünk, mint ők, énekeld el nekem még egyszer azt a dalt, én húzok alá szép dallamokat, mit szólsz?

A tücsök és a hangya örök barátságot fogadtak és egy igazi zenekart alapítottak. Már el is felejtkeztek arról, hogy egy börtönben vannak, amikor meghallották az építkező hangyák a kiszűrődő zenét, ami nagyon megtetszett nekik. A hangyakirálynő egészen elérzékenyült, ahogy az ének és hegedű egybecsengett. Kegyelmet adott Róbertnek, leállítatta az építkezést, így az alagút nem lett túl hosszú, és kibékülve a tücsökkel megkérte, hogy legyen a hangyák újonnan alapított művészeti iskolájának igazgatója, amit az alagútban rendeztek be.

Mostantól, ha arra jártok, és szirénák és autódudák zaja között halk zeneszót hallotok, tudni fogjátok: itt hangyák hegedülnek.