Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas, nagyon-nagyon magas ház. A neve is ez volt: Magasház. Így nevezte a város összes lakója az Izompólós Kukásembertől egészen a Pufók Óvodásig. Ezt a házat varázslat tartotta össze: Jugoszláv Mágusok emelték, barátságban és egyetértésben. A ház pedig ott állt a város közepén, és elégedetten nézett le a pici házikókra.
Telt-múlt az idő, és a Jugoszláv Mágusok összekaptak valamin. Ment ki-ki a maga útján, a Magasházból pedig szivárogni kezdett a varázserő, és elköltöztek a lakók.
Egy napon az Enciánkékkörmű Eladólány kinézett a boltja ablakán, és így szólt: „Ejnye, ez a Magasház! Elállja a napfényt a boltocskám elől! Ez hallatlan, ez felháborító!”
Fogta magát az Enciánkékkörmű Eladólány, és panaszt tett. Másnap megjelent a Magasház előtt a Hegyesbajszú Tűzoltóparancsnok. Kiszállt a piros tűzoltóautójából, csípőre tette a kezét, haragosan toppantott, és így szólt: „Hallod-e, te Magasház! Megparancsolom, hogy tágulj innen, mert elállod a napfényt az Enciánkékkörmű Eladólány boltocskája elől!” Miután a Magasház nem válaszolt, a Hegyesbajszú Tűzoltóparancsnok hozzátette: „És különben is, olyan ronda vagy.”
A Magasház csak állt és hallgatott, az ablakszemei furcsa fényben ragyogtak. A Hegyesbajszú Tűzoltóparancsnok egy darabig még toporgott, aztán megunta, és hazahajtott a piros tűzoltóautóján. A Magasház pedig szélesre tárta valahány ablakát, és a galambok beröpültek, és fészket raktak benne.
Másnap eljött a Merésznyakkendős Tanácselnök. Kiszállt a szolgálati Audiból, és megállt a Magasház előtt. „Hallod-e, te Magasház! Megparancsolom, hogy menj innen, mert elállod a napfényt az Enciánkékkörmű Eladólány boltocskája elől!” A Magasház nem felelt. A Tanácselnök megköszörülte a torkát, majd így szólt: „Különben sem illesz a városképbe. Nem illesz a városképbe, hallod?”
A ház ablakaiból burukkolás hallatszott, tollpihék záporoztak. A Merésznyakkendős Tanácselnök álldogált egy ideig, majd lepöckölt a zakójáról egy pihét, és visszaült a szolgálati Audijába. A Magasház pedig futóbabbal futtatta be az erkélyeit, a legfelső emelettől egészen a legalsóig, és a bab kivirágzott, és fehérbe és pirosba borította a házat.
Másnap eljött az Államtitkár Unokaöccse. Kiszállt a szolgálati Chryslerjéből, és nem szólt semmit, csak elővette a farzsebéből a Mágikus Nyelesfésűt. A Magasház ekkor már érezte, hogy baj lesz. Mert tudjátok meg, gyerekek, hogy az Államtitkár Unokaöccsének a Mágikus Nyelesfésűje olyan varázserővel bír, amivel még a Jugoszláv Mágusok sem versenyezhetnek. Az Unokaöcs magasba emelte a Nyelesfésűt, és végighúzta rajta az ujját, a fésű pedig varázserejű hangot adott. Mély reccsenés hallatszott, és a ház kihúzta a földből a fél lábát. Mérgesen rezgett a homlokzatán a futóbab. Az Államtitkár Unokaöccse ismét megpengette a Nyelesfésűt, és a Magasház kihúzta a másik lábát is. Dühödt szárnycsapdosás hallatszott az ablakokból, és sűrű tollzápor zúdult elő.
Az Államtitkár Unokaöccse csak állt a tollviharban, és harmadszor is megpengette a fésűt. És ekkor a Magasház elindult. Döngő léptekkel haladt el a kis házikók között, egyenest a láthatáron húzódó dombvidék felé. Így vonult ki a Magasház a városból, és magával vitte a galambok hangját és a babfőzelék illatát. Az Államtitkár Unokaöccse pedig fogta a Mágikus Nyelesfésűt, végighúzta néhányszor a haján, majd visszatette a farzsebébe. Aztán visszaült a szolgálati Chryslerjébe, és vidám dudaszóval elhajtott.
Az Enciánkékkörmű Eladólány hosszan integetett utána. Aztán kakaót töltött a pöttyös bögréjébe, és kiült a boltocskája elé. Lehunyta a szemét, elmosolyodott és arra gondolt, hogy milyen jó is újra élvezni a tavaszi napsütést ezen a verőfényes délelőttön.