Mert ősz van. Pontosabban október, amikor ezt írom. Festői, fenséges, pompázatos, elragadó, lenyűgöző, káprázatos, ellenállhatatlan hónap. Ha csak a szinonimáit nézem, mert állandó társam a tizedik múzsa Wikipédosz is az Olümposz alatti síkságra költözött egy vályogházba, ahol persze széles a net és nem szaggat a wifi, zavartalan a kapcsolatunk.

Tehát ismét őt hívtam segítségül, de csak hogy körülírjam, befogalmazzam és semmiképpen se lebecézzem azt a mondvacsinált szót, mely címünkbe fosztóképzős alakban költözött.

A magasztosság. Illetve annak hiánya.

„Na, végre kicsi eximó, csakhogy kinyögted, nyalom azt a fókazsíros nyakadat!” – méltatlankodhat most halkan a magasztos olvasó a bevezetés után, ha ideáig jutott mindezeddig sekélyes, mégis visszafordíthatatlan oknyomozásunkban, hogy tudniillik „miért”!?

Miért hiányzik életünkből egyre inkább a magasztosság? Főleg egy ilyen pompás díszletben, mint az ősz. Vagy tán ez is szezonálisan ürül, mint szervezetből a vitamin? Lebomlik, mint löncshúsból a maltodextrin? Lényeg, hogy ennek az elmúlásszagú, mécsfényű, plasztikkrizantém színű évszaknak legalább nyomokban magasztosságot kellene tartalmaznia. Kicsiny Kárpátiánkban bizonyosan! Fennkölt céljaink emésztőgödre, nagy ideák, forradalmak rúzsfoltos alumínium hamutálja, ez a talajmentiségében néhol már lábfázós, mégis fenséges hónap. Benne ér véget, és nyer értelmet minden lélekemelő ünnepélyesség, ha eddig nem volt világos; hamvába hal. Minden, amit felébreszt, újjászül a tavasz (a kamaszlibidón is az cserél dinamót), ekkor veszít fényt, nedveket és összeasz, mint száraz ágon a füge, agyban a ráncos akarat.

Hát nem!? De bizony, hogy de! 49, 56. Hogy csak két számot említsek. Na meg persze a mesebeli 7. Aminek varázsa se nem prímségében, se nem historikusságában rejlik. Csupán ekkor tartom a születésnapom. Pimpf, ugye? Pedig ez volt az a nap, amikor egyszerre metszette egymást mind a 13 általunk ismert dimenzió, ugyanis betöltöttem a 42-t. Értitek!? 42! A válasz az életre, a világmindenségre, meg mindenre. A magasztosság netovábbja, nemdebár?! És itt ér véget a tárgyalás.

A klasszikus, hármas egység szabályai szerint pedig elérkeztünk a befejezéshez, hogy miután mindenki húzott egy mély reszpirációt, lekatartált, majd szépen megnyugodott, mint a női pulzus egy jól sikerült Glamour-nap után, elmesélem, hogyan ünnepeltem eme magasztaltelt alkalmat.

Az esemény külső szemlélő számára egyszerre tűnhetett szakrálisnak és profánnak.

Az „outdoor” rész kimerült abban, hogy miután a gyerek gumilabdáit rituálisan átrugdostam a szomszédba, mind a négy égtáj irányába, kikiáltottam egyszemélyes alkotmányos királyságomat, a Független Ataraxiát. Levelekből egy pajzsalakot hordtam össze. Jobb sarkában címerállatom, egy ágaskodó nutria. Bal sarkában három tőke Kövidinka. Alsó felén pedig a Tócó-patak stilizált hullámai tajtékzottak. Végül az „A csitári hegyek alatt…” dallamára meggyújtottam az installációt és fűnyíróval szétcsapattam.

Bévül aztán egy egyre inkább homályba vesző dák, vízizsidó hagyomány szerint minden üvegneműt összetörtem a konyhában. Az utolsó megmaradt stampedlibe az előre belereszelt futóbicikliváz mellé gyömbérsört öntöttem, majd fenékig ürítettem kupám.

A vitaminpótlás, és a másnap elkerülése végett pedig bevettem mellé 500 mg Lenkei-féle malaszt. Vagy malasztot!?

De ezt már döntse el a boldog utókor, vagy a novemberi olvasó, vagy maga Grécsilaci, mert ezt októberben hányta papírra

NANooK