Hősünk, Bálicsi Tivadar, nyugdíjas zenepedagógus párás szemmel nézett ki az éjszakába. Szokás szerint Hibrid autókat számlált. Még a rendszerváltás előtt kezdődött nála ez a furcsa babonás szokás: a „carspotting”. Annak idején még zöld Trabantokat gyűjtött. Úgy képzelte, hogyha keresztbe tett ujjakkal elmorzsol egy furcsa kis imát, valahányszor egy ilyen színű kelet-német gépcsodát lát, akkor azt a Jóisten odafenn strigulázza, beírja egy nagy könyvbe, tízesével csokorba szedi, és száznál kigyűlik belőle egy bónuszélet, vagy egy bónuszév, esetleg valóra válik egy jókívánság.

„Zöld Trabantot látok, szerencsét találok!”– mormolgatta magában a folyosón, akkor is, ott a műtét után, beáldozva vagy kétszáz strigulát a nagy isteni egészből. De hiába. Matildot végül mégis elvitte a tüdőgyulladás, meg a többszörös áttétes nyelvgyökrák.

Tavaly volt húsz éve. Nem is számolta már. Maradtak az autók, az ablakkeret, a naplementés magány. Meg persze a macskák. Az első kettőt egy volt kollégájától kapta.

- Szervusz, Tivadar! Rég láttalak. Tanítasz még?

- Tanita Tikaram! – vágta rá rögtön heveny élccel Tivadar.

- Akkor mit csinálsz!?

- Semmit, az ég egy világon semmit! – válaszolta az öreg, mivel feleslegesnek érezte megemlíteni a délutáni török sorozatokat, meg az esti hóbortos autólest. Ez minden, csak nem életjel.

- Nem kell két kismacska? Ennyi maradt az alomból. Ha nem viszed el, elásom őket!

Elvitte. Nem bánta meg. Újra élet költözött a garzonba. Értelmet nyertek a napszakok is. Fogyott a macskaeledel meg a csirkemáj. Esténként pedig az ablakkeretben álltak össze egy képpé, mint a szent család. Miközben Sziszi és Kecs jóllakottan dorombolt a párkányon, Tivadar bácsi mosolygó szájjal, elégedetten számolta a sok piros Skodát.

Annyira megszerette a két macskát, hogy az utolsó zakopane-i református kórustalálkozóról, ahová nagy nehezen elrimánkodták, képeslapot is küldött nekik, ezzel a szöveggel: „Üdvözletemet küldöm Lengyelországból! Rengeteg a Polski Fiat! Hiányoztok. Hamarosan érkezem!”

Aztán valami romlott pulykanyaktól, mindkettőt egyszerre vitte el a bélféreg.

A felesége után Matildának törzskönyvezett új jószágát már maga vásárolta a fonyódi piacon. Unikarnis volt a beceneve. Esetenként Bojti, mivel egész nap az ablakban hevert, mancsával a függönyrojtot bökdöste és hangosan nyávogott, valahányszor meglátott egy sárga Swiftet.

Őt tegnap temette el. Sötétedés után. Az Őzike játszótéren. A csúszda alá.

Négy éve történt tehát. Tivadar bá az ablakban állt. A rádióban éppen véget ért az adás. „Ez volt, az I’m Memoriam Szécsi Pál. Jó éjszakát!”

És akkor, a hirtelen beállt csöndben meghallott valami mordori suttogást. A hang hívni kezdte őt. Maga sem értette miért, magára rángatta a ballonját és a belső zsebébe dugott egy pórázt. Mint kísértet osont végig a Megyerin, majd befordult a Nagyvárad utcán. A lábai öntudatlanul egy Talpas nevű büfé elé vitték. Bent valami maszkabál. A pult mögött kiegyenesített kaszával maga Esze Tamás állt.

- Szevasz, öreg! Isten hozott! Maradj, ameddig csak akarsz. Éjfélkor a tombolán kisorsolunk egy kiskutyát.

Tivadar azt érezte, hazatalált. De a biztonság kedvéért, keresztbe tett ujjakkal, némán mozgó szájjal rááldozott még a pillanatra odafentről vagy száz darab elektromos Nissant.