n
HU | EN
made in pécs
b c d j k
Eximó Jégrém: Erre még meghívlak
NANooK / 2018.04.27.lokál
Egy biztos van a világban, és az Tivadar bá. Órát lehetne állítani hozzá.

Minden reggel pontban 7 óra 00-kor nyitja az objektum ajtaját. Illetve csak nyitná, mert előtte valami rejtélyes okból, és a hatalmas TOLNI felirat ellenére, az ajtót háromszor kifelé rántva próbál bévülkerülni az intézménybe. És bár a Talpas ajtaja legalább harminc éve befelé nyílik, a személyzet közül senki sem csodálkozik már a furcsa rítuson. Láttak már ennél különbet is. Nem beszélve arról, hogy Tivornya bá tíz éve a kocsma renoválását éppúgy végigülte a WC melletti törzsasztalnál, mint minden szorgos hétköznapot. A melósok nyitás után ráterítettek egy festékfoltos nejlont, aztán bontottak, fúrtak és falaztak. Ha valaki egy kamera szemével felgyorsítva látta volna a közel három hónapos átalakítást, csak azt vette volna észre, hogy egy szakállas bácsi valami burokszerű nyákban mozdulatlanul imádkozik két piros kisfröccshöz, s közben csodák-csodája, felépül körülötte egy új kocsma.

Valami különös misztérium és szalicilszag lengi körül, amire szemlátomást büszke is, és nyíltan vallja: „Csak addig ember az ember, amíg van egy jó története, meg egy nagy, egész életét átható titka.”

Történetből akadt elég az évek során, amit a levitézlett, jobb napokat is látott zenepedagógus, hegedűtanár 3-4 random kiválasztott műdal leszolmizálása után egy újabb kisfröccs ellenében minden vendégnek ingyen kínál. Mostanra inkább csak egy maradt. A legnépszerűbb eredetmítosz, a „mecseki tánctanár”, amit paraszolventív jelleggel, naponta felmond recsegős gramofonhangján. „Elég az hozzá, hogy a forradalom után, a „láthatatlanok” egyik szakadár csoportját vezettem a hegyen. Mi voltunk a „settenkedők”. Nem csináltunk mi semmi mást, csak bodásztunk fenn a Misinán és vártuk a retorziót. Aztán amikor leesett az első hó, meguntuk a céltalan bújócskát. Sokan feladták magukat, én pedig egész Ausztráliáig menekültem. Ott Uncle Theodore álnéven helyezkedtem el mindenesként egy Adelaide melletti vombat-farmon. Szerettem és megbecsültem a munkám, de az „abnormális” bennszülöttek között nem voltam más, csak egy káeurópai migráns. A szívem is hazahúzott, úgyhogy az enyhülés után egy kölyök erszényespárral a kabátbélésembe varrva, hazatértem. Kisharsányban próbálkoztam aztán maszek rágcsálótenyésztéssel. Az volt a tervem, hogy keresztezem a vombatot és a nutriát, de a helyi gazdák feljelentettek a párttitkárnál és majdnem meg is égettek a tanácsháza udvarán. Így lettem Mislenyben kántor, társastánc és illemtanár. Eleonóra halála után aztán végleg visszaköltöztem Pécsre. Így maradtam végül itthon egyedül, magammal. Én, a nyughatatlanság, az állatszeretet és a kalandvágy”– simítja végig a kezét Züfecke hátán, aki hálából vicsorog kicsit, és ilyenkor mindig feljön a bőr a makkján.

- Na és a titok, Tivadar bá!?

Sanyi áll mellette. Hónap vége van. Aprópénzre váltva minden történet, remény, erzsébetutalvány.

Tivadar bácsi a befelé nyíló dimenziókapu előtt totyorog és az utolsó kisfröccsre vár. Referálnia kell, különben a révész nem engedi át. A Talpas zár.

- Tudod, Sanyika, magyar ember vagyok. A magyarok pedig mértéktartóan tudnak álmodni. Ha újrakezdhetném, nem szeretnék más lenni, csak egy középszerű skandináv táncdalénekes.

Szerintem ez megér egy kupicát!

 

ételital
Végigettük a Vásárcsarnokot
 
zene
Petruska + Szeder
 
lokál
Pécsi nőtörténet