Senki nem volt az utcákon nyolc óra után. Csak néhány egyedülálló nő és idősebb férfi jöszmékelt az esti ködben. A volt magasház távlatából nézve csak valami furcsa flash mobnak, tömeges vakrandinak, esetleg koreografált násztáncnak hathatott a látvány. Pedig közelebbről csak sok kábult, ösztönös, nemtelen, szándék és arc nélküli, járványtól impotens egyed szaratta éppen a kutyát. Mintegy belerajzolva a cseppnyi külvárosi park szűzhavába az aktuális vidéki gender-statisztikát.

A Talpas is zárva volt tehát. Mégis, mintha valami halovány pilács fénye ütött volna át a kirakat lehúzott, hézagos redőnylyukain át. És valóban. A bezárt intézmény üvegfala mögött, aznap este, a hatályos kormányrendeletet figyelmen kívül hagyva, illegális jelleggel gyűlt össze a szokott társaság. Igen. Sanya híján. Csak hárman. Lélekben persze négyen. Most mégis őnélküle. Ugyanis őt siratták. Mármint Sanyát.

Senki nem tudott semmi biztosat. Csak a rendőrök mondták, hogy az érintett személy tíz nap karantén után, alighanem gyógyultan hagyhatta el a lakást. A távozás ténye megállapíthatóvá vált, de két hét keresés után országos listára tették és átmenetileg eltűntnek nyilvánították.

- Pedig megpróbáltuk – mondta később Arabella, és a maszkjába fújta a hideg, taknyos párát. Előd ugyanis, mint jómagyar, ragaszkodott hozzá, hogy ha már törvényt is sértenek azzal, hogy kegyeleti okokból kinyitották a helyiséget, akkor legalább legyenek tekintettel a veszélyeztetett korú vendégekre is – úgyis, mint Tivadar bá – és tartsák a másfél métert, és ne szipogják tele a kocsmát.

- Persze, Bellácskám! De hányszor?! – mondta erre az öreg, aki éppen lejárt közüzemi számlákat tuszkolt az ócska vaskályhába, hogy életbe tartsa a fényt és az atmoszférát.

Ekkor csippant a főnök telefonja. Elnézést kért, majd megszokásból elfordult. Aztán egy hatalmas sikítás hallatszott. A többiekben hirtelen a részvét is megállt.

- Sanyi az. Olvasom – dadogta Előd, és hangosan hiperventillált. „Csoda történt. Tényleg meg akartam halni, de 800 méteren felkapott valami furcsa passzát. Biztos a ballonkabát. Átvitt az Alpokon és a Dinári egy-két vonulatán. Tizenkét napja landoltam Crikvenicán. Azóta nem iszom, pedig jó a társaság. Februárban kezdek egy fakertészetnél. Üzenem Bellának, hogy még mindig szeretem és várom. Csak hozza magával a fűkaszát. Üdv, Édes Sanyátok!”

Arabella felnyúlt a felső polcra, a Stroh rum alá. Magához vette az útlevelét, meg némi megtakarítást, aztán kifordult az ajtón. Annyit se mondott, Do videnja!