Az egyetlen adekvát cselekvés a mocorgás. És nincs miről beszélni sem. Csönd van tehát.

Ilyenkor mindig inni kell, de persze az sem segít, sőt, inkább rosszabb lesz, főleg másnap, de akkor meg már mindegy. Kezdődik elölről. Ez az évszak ilyen. Nincs mit tenni. Ez van.

- A magas vérnyomással is összefügghet a dolog – ezt már Tivadar bácsi mondta, aki mindenhez ért, mert pedagógus volt ötven évig, de ez nem nagyon látszik rajta, mert ő is inkább már csak iszik, ha érzi az időváltozást. Meg akkor is, ha nem. Ő mondta a múltkor azt is, hogy pasztőr, az nem egy eljárás, hanem egy ember. És hogy több köze van a gumókorhoz, meg a tyúkkolerához, mint a tejhez. Pláne a sörhöz. Ilyen az öreg. Hülyéket beszél. Mostanában senki sem hisz már neki a Talpasban. Inkább ráhagyják. Hamarabb szabadulnak. Jobb a békesség. Meg persze a csend.

- Meg ez a határzár sem foghat jól… – hangosodott fel Tivadar fejéből egy újabb gondolat. Nem mintha kérdezte volna bárki is.

- Szelel a kerítés!? Vagy a föld alatt jönnek át!? – folytatta, miközben faragott cserkészfokosával végigszántotta Züfecke korhadt hátát.

- A szomszédban is ott vannak már! Hangos tőlük az egész ház. A múltkor is valami nagy rajcsűrre értem haza. Házibuli lehetett, de olyan volt, mint egy Világ Ifjúsági Találkozó. Nem volt két egyszínű ember. Szólni is akartam, meg kérni kölcsön egy élesebb konzervnyitót, de sajnos nem beszélek nyelvül, meg zavarba is lettem volna, hogy másnap melyik házigazdának adjam majd át. Mindkettő úgy nézett ki, mint Bruce Lee. De tényleg. Vagy az a másik gonosz, abból a nindzsás szarból. Reggel meg, kutyasétáltatás közben, majd fellöki az embert ez a rengeteg bicikliző aprószoknya. Hogy ezek honnan jöttek elő? Ilyen időben cangázni? Hogy nem fázik ki a micsodájuk fészke!? Fel nem tudom fogni. Még összeszednek valami csúnya gyulladást.

- Fejezze már be, jóember! Nem veszi észre, hogy csak magát hergeli? – szólt végül mindenki helyett Sanya. - Ne gondolkozzon annyit, Tivadar bá, mert még izomláza lesz!

Az öreg nagy nehezen továbbállt. Fogta a szatyor krumpliját, benne valami narancssárga szórólappal, Züfeckét, meg a botját, és maradék kétségeivel együtt kisétált a ködbe. Nézték, ahogy imbolyogva eltűnik a bódénál. Lassulni kezdett végre a pulzus, a belső nedvek, a mozgás. Véget ért a fecsegés. Megint mindenki befelé koncentrált.

Ősz van. Végre. Csönd. Meg egy kevés mocorgás.