Eximó Jégrém: Fabula Rasa
Eximó Jégrém: Fabula Rasa
NANooK / 2019-10-01 lokál
Bágyadt, múltba révedő, mondázgatós október telepedett a Talpasra.

Mintha csak egy nagy, ázott tollú vízimadár rakott volna fészket a zsombékon, úgy ült kotolva a kora őszi melankólia a szokott kompánia nyakán. A párás csöndben újra gyermekivé gömbölyödő lelkek szinte szomjúzták a káprázatot, a mesét, a belső utazást. Csak valami furcsa nyüsszögő zaj zavarta meg néha a harmóniát.

Előd, miután bezárt, mint egy pedáns napközis tanár, maga alá fordított egy támlás széket, és megvárta, míg köré gyűlik az áhítatos társaság.

- Ugyancsak csendes este volt – kezdte halkan a tulaj. - 1709-et írtunk. Akkor már majd egy éve halott volt a brigadéros. Hála a nemesek ungorkodásának és a tábori istentisztelet utáni zendülésnek, holtan találták Nyitra főterén a jobbágykirályt. A tiszaháti felkelőt. A legendás szabados darabontot. Esze Tamást. Halálhíre szájról-szájra járt, és bár a szabadságharc még két évig dübörgött tovább, a híres Talpasvezér hiányát nem pótolhatta semmi már.

Ez a hely már akkor is itt volt. Pontosabban az elődje. Egy cölöpökön álló nádfedeles kunyhó. Ugyanitt, a Deindolok szabta hegyhát esővíz gyűjtötte mocsaras lábánál. Kitaszítottak és bujdosók menedéke. Fogadó a Fáradt Fokoshoz. Így hívták. Nyirkos, ködös este volt, tehát. Békák, unkák, gőték hangját hozta a szél. Messze a lápon toportyánféreg üvöltött talán. És a tájban ott állt a kunyhó. A zsindely alól füst szállt fel, bévül pedig egy keserves kuruc nótát énekelve poharazgatott a különös társaság. Minden refrén után a lángokba köptek, és ilyenkor négy sejtelmes sziluettet rajzolt ki a felizzó, cefrés nyál.

A vályogfalnak vetve hátát, az öreg juhász és látóember, Buglyó János állt. Kiegyenesített kaszájára támaszkodva simogatta hűséges kuvaszát, Zorbát. Mellette egy kopott fejőszéken ült Kajla Rozál, a sánta markotányosnő, majd szükségből lett kurtizán. Túlról a zsarátnokot piszkálva ott guggolt a neves lápi betyár, a három vármegyében körözött rapsic, Keszeg Ferkó, alias Limány. És volt ott még valaki. Egy messziről jött idegen. Dolmány András. Felvidéki hadúr és püspöki dézsmás. Állt ő is a vibráló fényben és előrevetett tarisznyájában turkált. A dal hirtelen véget ért. Ekkor András kivette pakétjából a parasztkirály kócsagtollas kalapját. Körbeadta a kocsmán, majd magasztos mozdulattal a tűzbe vetette. „Sosem leszünk csahos, Habsburg kutyák!” – kiáltották, majd kiitták a kupát. Azt beszélik, hogy a fűtési szezon kezdetén, mikor hűlni kezdenek az esték, ezért hallani még mindig a gázcsövekben visszhangzó rémült gázlómadár fájdalmas kurrogását – fejezte be a főnök a kísérteties históriát, majd elfújta a pislákoló abszintot a pohara alján.

 

lokál
Tettyei romok: Laca és a figyelmetlen kacsa (állatmese)
 
lokál
Made in Pécs-díj 2017 – Nívódíj
 
súgó
Classical Chill Out I.