Sötétedés után indul útjára. Akkor kísért. Cigarettáról-cigarettára gyújtva szeli át a város kelet-nyugati tengelyét. Tesco-tól Tesco-ig. Vásárol egy pakli dohányt. Aprót vált. Rágyújt. Hátraarc és indul tovább. Egy éjszaka alatt akár tízszer is megcsinálja ezt a furcsa canosszát.

Kétkerekű kiskocsit tol maga előtt. Ilyen guberálószerű toszigát. Rajta egy ősrégi kislemezes zenegéppel, ami akkumulátorról jár. Belőle valami szomorú zene szól. Hallani is néha esténként. A sok vonóst, meg azt a kétségbeesett trombitát. Mindig ugyanaz.

Valahányszor a Presszó elé ér, megáll. A panorámaablakra ragasztott tapéta résein át beles a térbe. Szívverése felgyorsul. Köhögni kezd. Szinte zilál. Kabátzsebéből égésgyorsítót vesz elő, majd a szájában lévő csikkel babrál. Eljátszadozik a gondolattal, hogy most felgyújtja az egész átkozott kócerájt. Majd eszébe jutnak a környező négyesek, ahol a gyerekek éppen pokémonokkal álmodnak. Tervétől eláll. Pénzt dob a gépbe és továbbnyikorog koszos kordélyán. A ködszitálásban még sokáig hallani mögötte azt a fájdalmas dallamot a trombitán. Majd elnyeli a külvárosi homály. Visszahúzódik oda, ahol csak borostyán nő és taxi sem jár.

Tőle tanultam mindent. Olyan volt, mint az apám. A keze alatt nőttem fel, ott a söntés mögött. Ropin és malátán. A fiatalságom. Standolás és felmosás. Még mindig az orromban érzem a kiömlött sör és a domesztosz illatát.

Persze minden véget ér egyszer, és nincs tanulság. El kellett adni az imádott Cubát. Talán elfogyott az uránbányász, meg az igény a zenére, a táncra. Véget ért a mulatság.

Csak arra emlékszem, hogy lepergett az utolsó bakelit, és jellegzetes rekedtes hangján zárórát kiált. Hozzá kapcsolgatta a villanyt, mert itt még így volt szokás. Aztán miután hazazavart mindenkit, utoljára beállt a pult mögé, és végignézett kihalt birodalmán. Poharat vett. Konyakot töltött. Konfettivel a hajában méltóságteljesen körbesétált. Minden egyes szivarplakát előtt megállt. Szürcsölt a szeszből, biccentett és csak azután lépett tovább. Ráncos tenyerével még egyszer végigsimította a biliárdasztal kárpitját, majd távozott. Kívülről beletörte a zárba a kulcsot. Slukkolt egyet, majd lendületet véve tolni kezdte kicsi zenélő furikját. Akkor kezdte véget nem érő vezeklését. Azt a groteszk faltól-falig szalszát.

Tudom, hogy szeretett engem. Különben nem hagyta volna rám” – fejezte be történetét Sanya, és ahogy szedelőzködni kezdett az alélt társaság, egy cérnára kötött lyukas 50 banist engedett le a szerkezet torkán. Búcsúzóul még egyszer meghallgatták Nino Rotától az Országúton főcímdalát.