Eximó Jégrém: Csak ő beszél
Eximó Jégrém: Csak ő beszél
NANooK / 2020-03-16 lokál
Csend volt a Talpasban. Meg persze szag. Talán ezért nem jár ide senki más. Rajtuk kívül. Mindenkinek csípi a szemét, az orrát. Ők meg már megszokták. Naná.

- De hát még egy használt edénytől sem tud csak úgy megválni az ember – folytatta az öreg elcsukló hangon, ami most úgy szólt a félhomályból, mint amikor egy nagybőgőt ráspollyal hangolnak. - Hiába pattogzik le róla a zománc. Hiába csipkézi ki a rozsda. Lekozmál benne a puliszka meg a csirkefarhát. Akkor is ragaszkodsz hozzá – mondta, és a hab alá szürcsölt, majd gubacsos mutatóujjával a ser fölét a műkőre csapta. Züfecke ekkor, fáziskéséssel ugyan, de négy lábra küzdötte magát, és reflexből a csattanó hang után nyalt. Öreg kutya volt már. Vak volt. Süket. A szaglása sem funkcionált. Meg hát a szaga. Az a mindent átható, egész kocsmát betöltő penetra.

- Tudom, hogy elegetek van. Hogy gyűlölitek. De nem haragszom érte, mert ahhoz is szív kell. Márhogy gyűlölni valamit. Ahhoz is kell szándék, meg akarás.

Csend lett megint. Ebbe mindenki egy kicsit belegondolt, de nem szólt hozzá. Ez az öreg napja volt. Szokásos évi emlékflow. Úgy is hívták egymás között, múlttolulás.

- Ilyenkor még nehezebb. Ma van az évforduló. Istenem, hány éve is, hogy elment? Ki számolja már? – sóhajtott, és egy furcsa mosolyféle szaladt végig barázdált arcán.

- Emlékszem, ott ismerkedtünk meg a menzán. Elestem abban a rohadt dögben. Pajkos volt még, kajla. Rám tekerte a pórázt. Csak álltunk ott a zóna paradicsomos káposztában, és nevettünk. Sokat nevettünk aztán. Hozzám költözött, bár ő is gyűlölte a kutyát. Akkor telt be nála végleg a pohár, amikor Züfec a jegygyűrűket is lenyelte. Mert vénségemre úgy döntöttem, hogy elveszem Margitkát. Napokig purgáltuk szegényt. Vártuk a székletét. Nem jött. Vagy kihányta titokban valahol, vagy még mindig benne cirkulál – szusszant az öreg, majd még egy konyakot kért, hogy kicsit könnyebb legyen. Tudta, ma úgysincs felírás.

- El akartam veszejteni. Mármint a kutyát. Zsákba kötve kidobtam a Málomi-tónál. Kirágta magát. Kikötöttem Meszesen egy Tirisztor-háznál. Hazatalált. Aztán mégis jóban lettek. Összekoptak. Megszerették Margitkámmal egymást. Maga mellé engedte az ágyra is. Ilyenkor mindig vonyított, szűkölt. Bökdöste az oldalát. Csak később derült ki, hogy az volt a májrák – majd vérágas szemekkel a plafonra nézett az öreg, mint aki választ onnan vár.

Mély, együttérző csend volt a Talpasban még akkor is, amikor négy tétova kéz egyszerre indult el a félsötétben, hogy megsimogasson egy fáradt, girhes kutyát. Kiitták amilyük volt. Aztán még maradtak. Ugyan büdös van kicsit – gondolták ezt is egyszerre – de jó a társaság.

súgó
Ars Sacra Fesztivál
 
lokál
Made in Pécs-díj 2017 – Az év terméke
 
zene
Breakbot