(Korábban: Elődöt a nagybátyja, Huba bá a jelenből 1988-ba juttatta, hogy vele együtt sikerüljön egy családi kincset megóvni a pusztulástól. Előd kényszerű küldetése, hogy eljátszva az Amerikából sok év után hazatérő Hubát, meglátogassa családját, ahol ő egyszerre kisgyerekként is jelen van.)

- Emma, biztos vagy te ebben a Broadway dologban? Nem kéne ezt átgondolni előbb? – vetette közbe Előd. Emmán látszott, hogy elbizonytalanodik.

- Az életben vannak soha vissza nem térő alkalmak – kontrázott Huba bá.

- Ezt pont te mondod? – mordult rá Előd, erre Huba elhallgatott, de a szemei villámokat szórtak.

- Ez tényleg nagy döntés – mondta Emma. - Most rögtön választ kell adnom?

- Dehogy, ráérsz még pár napig gondolkodni rajta, inkább gyere, mondani akarok valamit! – vágta rá Előd, azzal kézen fogta Emmát és elvitte Huba bá közeléből. Ahogy kiértek az utcára, Előd közelebb húzta magához a lányt és mélyen a szemébe nézett.

- Ígérj meg nekem valamit! Ezt az embert jól elkerülöd, mert ő nem az, akinek mondja magát!

- Nem a nagybátyád? – csodálkozott Emma.

- De igen, csak nem producer – válaszolta Előd. - Lefogadom, hogy most is valami rosszban sántikál. Maradj mellettem, úgy nem eshet bajod! Szerintem az lesz a legjobb, ha elmegyünk innen.

Felkaptattak a Hunyadi úton egészen a Pálos templomig, onnan pedig tovább a Felszabadulási emlékműhöz. Ott letelepedtek a lépcsők tetején és nézték a város éjjeli fényeit, ahogy reszketnek a forró éjszakában.

- Reméltem, hogy látlak még. Sokszor eszembe jutottál. Néhányszor ellátogattam az Olimpiához és belestem, de nem találtalak – vallotta be Előd.

- Már nem dolgozom ott. Az utóbbi hetekben annyi próbánk volt a kórussal, hogy inkább felmondtam – válaszolta Emma. - Én is gondoltam rád. Azt hittem, aznap utánam jössz a Torony-klubba.

- Igen, én is, csak a nagybátyám bekavart, de most ne beszéljünk róla. Én inkább annak örülök, hogy újra összehozott minket a sors – mondta Előd.

- Szerinted létezik olyan? Mert ha igen, akkor mi szükség van döntésekre, ha végül úgyis ugyanoda lyukadunk ki? – kérdezte Emma.

- Szerintem, ha más úton jutunk ugyanoda, talán máshogy is értékeljük. Döntésekre azért van szükség, mert azok határoznak meg bennünket és általuk fokozatosan változunk – válaszolta Előd.

- És szerinted velünk is tervez valamit sors? – kérdezte Emma és a fejét lehajtotta Előd vállára.

- Nekem el kell mennem innen – válaszolta Előd.

- Hogyhogy? Hová? – kapta fel a fejét Emma.

- Nagyon szeretném elmondani, de nem lehet – mondta Előd.

- Akkor ezek szerint most látjuk egymást utoljára? – kérdezte Emma.

- Add ide a tenyered, mindjárt kiolvasom belőle, hogy találkozunk-e még valaha – viccelődött Előd és Emma finom kis kezét az ölébe fektette. - Itt is van, tessék: 2017. február 16-án, csütörtökön, délután négykor egy Pécsi Kávé nevű helyen. Akkorra ne tervezz be más programot és öltözz melegen!

Emma elnevette magát. Utána még sokáig beszélgettek, Előd pedig igyekezett nem visszaélni mindazzal, amit tud a jövőről, és egyre jobban sajnálta, hogy itt kell hagynia a lányt. Közben már hajnalodott, megnézték, ahogy a nap felkacsint a Francia Emlékmű felől, aztán elindultak vissza a város felé. Mire a Magasházhoz értek, már reggel nyolc felé járt. Előd felkísérte Emmát egészen a lakásáig, amely közvetlenül Jánosék mellett volt. Elérkezett a búcsú pillanata, megölelték egymást.

- Még mielőtt végleg elválunk, nem jönnél be egy kicsit? – kérdezte Emma.

Mit tegyen Előd?