A társaság egyik fele Tivadart várta. Elküldték érte Sanyát. Közel két hónap után most szabadul az öreg. Mármint otthonról. Nagy volt az izgalom. A várakozás.

Meg persze a tanácstalanság. Hisz köztudottan „megtért”a vén bolond. Fordult farkassá vált. Letette a poharat. Végleg. Mentes lett. Megtisztult. Átállt.

Talán bizony ezért is küldték érte Sanyát. Önkéntelenül. Meg persze kísértés gyanánt. Mert, ahogy a főnök szokta mondani: „ő maga a két lábon járó, tántorgó gyarlóság.”

Szóval, elég az hozzá, hogy nagy volt a készülődés. A sürgés-forgás. Felsöpörték a csöppnyi teraszt. Még fel is mosták. Arabella saját készítésű bodzaszörppel készült. Előd pedig nagylelkűen mellédobott a hűtőbe egy kék Szalont meg egy kétliteres Queen-kólát. Majd meglátják.

Aztán mindketten kiültek az „Isten hozott újra itthon, Tivadar bá!” transzparens alá, és a szokott irányba hunyorogva várták a csodát.

Kisvártatva fel is tűnt a szürkületben a furcsa karaván. Tivadar bá kis négykerekű toszigájába kapaszkodva, óvatos, de határozott léptekkel, egyenes vonalú egyenletes mozgást végzett. Nem úgy, mint Sanyánk, aki imbolyogva cikázta körül hősünket, és vagy egy félzacskó porított chipszet szórt szét az öreg nyakán, miközben a Rocky főcímdalát dúdolta félhangosan. Filmbe illő pillanat volt. Ikonikus kép. Egy igazi, balkáni lebbencs-western. Egyszerre volt giccses és profán.

Mikor végre megálltak az egység csiricsáré teraszán, Sanya a saját maga által keltett hatástól is megrészegülve, ekként fejezte be akcióját: - Tádám!

Minden szempár a vendégre szegeződött. Most ő következik. Lehúzta arcáról a Rovitex-maszkot. Halkan zilált. Tekintete tiszta volt, arca borostás. Nyakán kéken lüktetett az ütőér. Az egyetlen mozgás. A feszültség tapinthatóvá vált. Ez most az ő pillanata volt. Tisztán. Most jön majd a nagy konklúzió, a hitvallás. Amitől majd egyszerre minden a helyére kerül. A nagybetűs tanulság.

A távolban véget ért a harangszó. Arabella tétova bal keze a frigó felé indult. Ekkor az öreg azt mondta rekedten: -Állj!

A társaságban egy pillanatra még a perisztaltika is megállt.

- Nem kell mindig tukmálni – folytatta Tivadar bá, most már higgadtan. - A langyos Hubertust is megiszom ám!