Mesélő épületek
Mesélő épületek
Müllner & Kálmán Content Lab / 2019-10-22 ételital
A gasztrotörténelem egyik izgalmas rétege a helytörténet. Legendás épületek, megbúvó sarkok, évtizedekig bezárhatatlan klasszikusok, vagy éppenséggel elátkozott üzlethelyiségek – tettünk egy sétát a városban, kerestük a nyomokat, történeteket, és egy-két helyen el is időztünk.

Vannak olyan helyek, amik nem tudnak másként létezni, csak ha vendéget fogadnak, és akár egy saroknyira onnan egy másik, ahol egész egyszerűen minden, de minden megbukik. Aztán van jó néhány olyan hely, amit még akkor is életben tart az emlékezet, ha már talán meg sincs, vagy egészen új formában él tovább – banktól ruhaüzletig megannyi ilyen városi emlékünk van. Vajon miért alakul így vagy úgy egy-egy hely sorsa, mi okozza a vágyott sikert, vagy épp a kellemetlen kudarcot? Önmagában a kor nem érdem, hiszen egy semmilyen formában sem emlékezetes gasztronómiai teljesítményt nyújtó hely is képes évtizedekig tündökölni, és ekkor már a megszokás miatt talán szeretjük is. 

Akadnak aztán legendás figurák, üzletvezetők, főpincérek, már-már intézménnyé váló pénztárosok és pultosok, akik komplett törzsvendégköröket vonzanak. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy fogásnak, kávénak, süteménynek is kialakulhat olyan presztízse és híre, ami miatt lehetetlen, hogy ne ugorjunk be érte. És tudunk olyanokról is, ahová dédanyánk még hetente járt, nagyanyánk már csak megszokásból, mi meg talán már nem is.

Pécs az 1800-as évek közepétől az akkori mércével a legfejlettebb európai városok közé tartozott. Az ipari tevékenysége olyan gyárakban folyt, amelyekből a világ szinte minden pontjára rendeltek terméket, legyen az majolika, parketta, kesztyű, sör, bor vagy akár pezsgő. Így teljesen érthető, hogy a vendéglátás is ekkor kezdett igazán csúcsra járni és a II. világháborúig folyamatosan magasan is tartotta a színvonalat a roppant változatos helyektől hemzsegő város.

A gasztrotörténeti tanulmányokat olvasva nehéz lenne úgy végigsétálnunk a történelmi és az újkori Pécs utcáin, hogy valahol ne sirathatnánk el egy egykor legendás helyet a Nádor-Csillag tengelyen. Az viszont fantasztikus, hogy néhány, az aranykorban született gasztohelyszín azóta is tartja magát. Ha a minőségből talán nem is, de a szellemiségből valaminek biztosan maradnia kellett legalább a falakban.

A pécsi vendéglátás egyik legrégibb, ma is álló emléke az a nagy sárga ház, amiben a 100 éves borozó működik a Kórház tér sarkán, a Hungária úton. Az 1750 körül fogadóként épült házban a legenda szerint még Petőfi is aludt egyszer. A Magyar Korona udvarán postakocsi-állomás is működött, ez az épület tehát örök, hiszen a 100 éves borozó legenda lett, és reméljük, hogy a közelében lévő Piccola Toscana sem kisebb célt tűzött ki maga elé.

Aztán ha átugorjuk azt a jelentéktelen századocskát, ami az 1848-as forradalomhoz vezetett, és annak leveréséig tartott, elérünk lassan oda is, amikor a letargiát felváltotta egy békésebb időszak, amikor Pécs is beteljesítette korabeli küldetését és polgári fénykorát élte. Akkoriban nyitott az ikonikus Caflisch Cukrászda is, amely talán az egyetlen olyan hely a városban, ami profilváltás nélkül 230 éve ugyanabban az épületben működik. Ha csak ennek az épületnek és a benne működő cukrászdának a történetét egy filmen végignézhetnénk, mindent látnánk arról, hogy mi, miért és hogyan történt ebben a városban, de az egész országban 230 év alatt. Az első nyomok szerint 1789-ben nyílt először cukrászda a Király utca 30. alatt. Szieberau Ágoston volt a város első cukrásza, de többek szerint az sem kizárt, hogy az országé is. Hét évig vezette az üzletet, majd özvegye, Anglbauer Anna vette át a cukrászdát az 1800-as évek elejéig. Az 1860-as évek elején Hügel József, a Nápolyban tanuló, majd onnan hazatérő cukrász feleségével, Fetter Katalinnal olyan ajánlatot tettek a házra, amire igent mondott az akkori tulajdonos. Négy évig vezette Hügel a cukrászdát szintén cukrász testvérével, Benjáminnal, hogy aztán beköszöntsön a Caflisch-korszak. A Svájcból Magyarországra települő – akkor még volt értelme ennek a mondatnak – Caflisch Kristóf az agendák szerint egy legendás cukrász-dinasztia tagja, ami azért is hihető, mert ha a rákeresünk, hogy van-e még Caflisch néven cukrászda a világban, akkor bizony találunk egyet Rómában, így a rokonság – ha nem is bizonyítható –, de hihető. A családfő 1887-ben bekövetkezett halála után a történelem megismételte önmagát: az özvegy vette át a cukrászda vezetését, akit aztán később Cukros Ómamaként emlegetett a város. Aztán a II. világháború mindent megváltoztatott, így a Catflischt is, de a cukrászda, mint helyszín, azóta is működik.

ételital
Mindennapi kenyerünket…
 
súgó
II. Nyitott Udvarok Napja
 
súgó
Párhuzamos avantgárd – A Pécsi Műhely csoport budapesti kiállítása