n
HU | EN
made in pécs
b c d j k
Edith és Marlene
Papp András / 2018.10.03.súgó
Október 6-án mutatják be a Pécsi Nemzeti Színházban az Edith és Marlene című darabot, ami Edith Piaf és Marlene Dittrich életébe enged betekintést. Az évad egyik legjobban várt előadásának rendezőjével, Anger Zsolttal beszélgettünk.

Három éve dolgozik Pécsett, ez idő alatt megrendezte a Becsvölgyét, az Addiktot, A diszpécsert és most itt az Edith és Marlene. Mind-mind kortárs szerzők művei. Fontosnak tartja, hogy játsszanak kortársakat a színházak?

Abban hiszek, hogy a színháznak aktuálisnak kell lennie, mert ha nem vigyázunk, könnyen múzeum válhat belőle. A mostani előadás is kortárs, mert élő szerzőről beszélünk, de ez már egy több évtizedes darab, és érezni a szövegén, hogy frissíteni kell, dramaturgiai változtatásokat kell rajta eszközölni. Egy-két évtized alatt annyira más lett a világ, hogy egészen máshogy kell a mai nézőket megszólítani: frissebben, gyorsabban, elgondolkodtatóbban, szórakoztatóbban. Úgy vélem, a színháznak szórakoztatni és elgondolkodtatni kell. Önmagában az elgondolkodtatásban nem hiszek, mert az ember agyvérzést kap, de önmagában a szórakoztatásban sem hiszek, mert arra ott vannak a cirkuszok, a víziparádék és a tűzijátékok. A színház annak a fóruma, hogy észrevétlenül a bőrünk alá másszanak olyan kérdések, amik nagyon aktuálisak.

Több mint 25 éve mutatták be az Edith és Marlene-t, azóta is előveszik időnként különböző színházak. Mi a darab sikerének a titka, mitől válik folyamatosan aktuálissá?

Ez a két nő olyat tett, ami kitörölhetetlen az egyetemes kutúrából. Amit Edith Piaf alkotott, az soha nem fog elkopni. Ő most is és száz év múlva is megfacsarja az ember szívét. A pécsi előadásban egyébként én nem akarom, hogy egy Marlene Dittrich és egy Edith Piaf másolat legyen a színpadon. Én Stubendek Katit és Györfi Annát akarom látni, ahogy ők énekelnek, ahogy ők keltik életre a problémákat, a súrlódásokat, az emberi pillanatokat. Nem az a cél, hogy belebújjanak a két címszereplő bőrébe, hanem pont az, hogy a sajátjukból bújjanak ki, és mutassák meg, milyen az, amikor őket éri tragédia, és ne annak a másolatát mutassák, hogy valószínűleg ilyen lehetett Edith Piaf, amikor meghalt a szerelme vagy amikor megtudta, hogy halálos beteg. Én rájuk vagyok kíváncsi, nem egy lapozgatós fotóalbumot szeretnék kiállítani. Azt akarom megmutatni, hogy ez egy olyan történet, ami ma is él. Mert minden időben igaz az, hogy nagyon rátelepszik az emberre, ha egy olyan utat jár be, ami nincs belekódolva abba, ahonnan jön. Ahhoz lottó ötös kell, hogy valaki olyan utat járjon be, mint Edith Piaf. Ezek az emberek nem a Nirvánába szoktak jutni, általában az ilyen emberek élete a rettegésről, a paranoiáról és a félelmekről szólnak. Egyáltalán nem akarom, hogy olyan legyen az előadás, hogy a nagymamák szeme megteljen könnyel, hanem azt akarom megmutatni, hogy attól hat ránk ennyire ez a történet, mert ezek a szereplők ebbe beledöglöttek.

Zenés játék a darab műfaja. Ez pontosan mit takar?

Élő zenekarral játszunk, az együttes pedig olyan módon az előadás része, hogy egy zenekar életét is nyomon követhetjük. Egyik pillanatban azt látjuk, hogy ezek a zenészek azok, akiket berendelnek kora hajnalban próbálni, mert találtak egy gyöngyszemet az utcán, és holnap már ő fog fellépni. A következő pillanatban pedig 20 évvel később látjuk őket, amint egy Edith Piafról szóló filmnek a zenéjét játsszák fel egy stúdióban. A két címszereplőt végigkísérik ezek a szürke eminenciások, a zenészek. A muzsikus az a fajta, hogy ha van, akkor észre sem veszed, de ha nincs, akkor nagyon hiányzik. Ennek a fontosságát akarom megmutatni. Egyébként úgy használom az előadásban a zenét, mintha filmzene lenne. Van, hogy prózai jelenetekben is megszólal. Úgy készüljenek tehát a nézők, mintha moziba mennének, és Edith Piafról valamint Marlene Dittrichről látnának egy filmet. Éppen ezért nem is azt mondanám, hogy ez egy zenés játék, hanem inkább egy zenés színházi film.

Az elmúlt három év tapasztalatai alapján milyennek látja a Pécsi Nemzeti Színházat? Szeret itt dolgozni?

A pályám erősen kötődött társulatokhoz. A kaposvári színháznak nyolc, az egrinek négy évig voltam a tagja. Amikor Kaposváron voltam, azt gondoltam, hogy örökre ott maradok. Aztán máshogy kezdtek el működni a dolgok, nagyon megváltozott a színházi világ, de paradox módon sajnos az is a baja, hogy ugyanolyan maradt és nem fejlődött. Az országban nem nagyon tudnék mondani olyan társulatot, aminek szívesen tagja lennék. De itt, a Pécsi Nemzeti Színházban majdhogynem társulati tagnak érzem magam. Lettek barátaim, nem azt érzem, hogy vendégként járok ide. Mondhatom, hogy hazajárok Pécsre, és ez nagyon jó érzés, nem cserélném el semmire. Nagyon jó színészek vannak itt, jól dolgoznak, szeretem őket. És jók azok is, akiket a nézők nem látnak, csak én dolgozom velük a színfalak mögött. Az ő munkájuk példamutató, csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni.  

(Fotó: Pinczés-Pressing Ádám)

 

lokál
Tettyei romok: Tüke Vízibusz
 
zene
Extrawelt
 
ételital
A szőlő és bor városa 5. - A világ legidősebb szőlőtőkéje?