Tettyei romok: Kispálya
Tettyei romok: Kispálya
kissfero / 2016-10-12 lokál
Régen írtam már életem egyetlen – majdnem azt írtam, hogy hobbijáról, pedig a barkácsolás a hobbi, meg esetleg nálunk a közpénzlopás – nem személy szerelméről, a futballról, a hiperamatőr kispályás focihoz fűződő seveledsenélküled-viszonyomról pedig még soha, úgyhogy most ez lesz a topic, ha tetszik, ha nem. „Jaaaaaaaj, már múltkor is baromságokat írt, de ez a téma tényleg ki a fenét érdekel?”, kérdezi az Igényes Olvasó, aki nyugodtan húzhat vissza új Punnanyt hallgatni (ha nincs új, akkor a régit), nem fog hiányozni, de ti, jó arcok, maradjatok légyszi!  

A napokban láttam és nem hittem a szememnek: még 2016-ban is vannak Pécsett, akik hajlandóak salakon futballozni önként, szabadidejükben, ingyen. Ez számomra egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a foci a legjobb sport és játék a világon. Én mondjuk részben pont a salak miatt hagytam abba pár évvel ezelőtt a versenyszerű kispályás labdarúgást, pedig tíz éven át tüdőztem le hétfőnként a port a Verseny utcában. Az is nyomott valamennyit a latban, hogy hazánkban az ilyen kispályás bajnoki mérkőzéseken a legmagasabb az egy négyzetméterre eső (szabálytalanság esetén: nyekkenve földet érő), rosszindulatú vagy egyszerűen csak frusztrált középkorú férfiak száma. Persze ha a térdszalagjaimat soha el nem használódó anyagból alkotta volna meg az evolúció, valószínűleg sem a salak, sem a bunkók nem tudták volna elvenni a kedvemet a bajnoki rendszerben történő rendszeres testedzéstől. Azt még talán elviseltem volna, hogy fokozott szilikózisveszélyben vagyok, miközben egy fogalmatlan pocakos védő a rohadó bőrgyárral a háttérben üvöltve lebuzigyerekez az ellenem elkövetett egyértelmű szabálytalansága után, de hogy mindezt folyamatosan fájó térddel kelljen elviselnem, az már sok volt.

Visszavonultattam a legendás sehányas számú mezt és maradt számomra a heti maximum két foci haverokkal, ismerősökkel és a helyettük nagy nehezen összevadászott, általában csak kereszt- vagy becenevükön bemutatkozó (csá, Szasza) ismeretlenekkel különböző tornatermekben, betonokon, füveken és műfüveken, a végén összedobva a bérleti díjat, évről évre egyre jobban izzadva.

Pécsi kispályás életem még a kilencvenes évek legelején kezdődött Uránvárosban, az évekig az otthonomul szolgáló egyetemi kollégium mögötti betonos „kézilabdapályán”. Készségesen rugdostuk vissza a lecsúszott labdákat a stadionban edző Dienes Bucinak, Lengyel Ferinek, Tolocskónak, Dárdainak, és szorgalmasan gyilkoltuk térdizületeinket a rugalmatlan felületen. A legendás betonos ma a PMFC only staff parkolójaként üzemel, pár napja szomorúan láttam, hogy az egyetemisták manapság frizbizni (baz, egy Jack Russel terrierrel lehet frizbizni, de egy másik emberrel minek?) járnak le a kollégium melletti tarackosra ironikus mosollyal, ami húsz éve még viccnek is rossz lett volna. Sic transit gloria Uránváros és úgy általában minden.

Összeszámolni sem tudom, hány pályán és tornateremben kispályáztam pécsiségem eddigi 24 évében, de a legtöbbet talán a Kodály gimi 1969 októberében ragadt régi tornatermében fociztam. Még a kispályánál is kisebb pálya, egészen kicsi kapuk, három-három ellen még nem jó, öt-öt ellen már nem jó, sehol nincs kint, egy óra tömény rohanás, harc, háború, bent volt bazdmeg, végeredmény 16-14, ha ide, akkor minden hepi, ha oda, akkor abbahagyom, vége, nincs nekem erre szükségem Janikám, elmegyek inkább kocogni esténként.

Persze soha nem megyek el. (Laci, jövő héttől jövök megint a Kodályba, ha jó lesz a térdem, de majd küldök sms-t, ha biztos.)

súgó
Szervusztok, Pajtikák!
 
ételital
Teszteltük: OAKS borbár és kávézó
 
zene
Natalie Imbruglia