„Szigorú járványügyi intézkedések mellett”
„Szigorú járványügyi intézkedések mellett”
Happ Zsuzsa / 2021-03-17 lokál
Hónapok óta üresen visszhangzik a Made in Pécs Café, ahol a galérián szerkesztjük az újságot. Vajon meg lehet ezt szokni? Mi hiányzik ilyenkor, mit veszítettünk el, mit szeretnénk visszakapni mielőbb? Kollégánkat és állandó szerzőnket, a PTE Pszichológia Intézet PhD hallgatóját kértük meg, hogy hangosan gondolkodjon arról, miért olyan nehéz hosszú ideig távol maradni a társainktól, kedvenc helyeinktől, munkahelyeinktől.

Ha meg akarjuk határozni, kik vagyunk, akkor számos vonatkozásban úgy gondolunk magunkra, mint bizonyos csoportoknak a tagjára – ezt úgy mondja a pszichológia, hogy a társas identitásunk a személyiségünk elválaszthatatlan részét képezi. Én például nő vagyok, pécsi vagyok, introvertált vagyok, pszichológus vagyok, házas vagyok, rendszeres mozilátogató vagyok, színházlátogató vagyok, étteremlátogató vagyok, kávézók törzsvendége vagyok, rendszeres utazó vagyok…upsz, várjunk csak! Hónapok óta nem mehettem moziba, színházba, étterembe, nem ülhettem be a kedvenc kávézóimba, nem utazhattam sehova – akkor most ki vagyok?

Vannak, akik azt vallják, hogy ha nem vagyunk jól, ne megváltozni akarjunk, hanem a környezetünkön változtassunk, éljünk olyan környezetben, amiben nekünk jó. Ehhez képest 2020-ban kényszerűen változott meg a környezetünk és nem is sejtettük, milyen hosszú időre.

A tavaszi #maradjotthon időszakot a szakemberek „mézeshetekként” emlegetik. Minden furcsaságával együtt volt egy különös öröme: a lelassulás, az egymásra odafigyelés, a megváltozott mindennapok és az érzés, hogy közösen teszünk valami fontosat. Mivel nálunk nem volt olyan drámai a helyzet, mint Észak-Olaszországban vagy New Yorkban, ezért lehetett jól szórakozni is rajta, tömegével születtek a mémek, operatív törzs, kaspók, nyunyóka. Javultak a légszennyezettségi mutatók. Kicsit lehetett hallani azokról a családokról is, akiknél ez az időszak nem közeledést szült, hanem összezártságot, félelmet, vagy akiknél a távoktatás internet, eszköz, elektromos áram vagy képességek hiányában nem működött. De bíztunk benne, hogy mindez belátható ideig tart és talán valamit továbbviszünk belőle, kevesebbet vásárolunk majd, több időt fordítunk a saját és a szeretteink szükségleteire, áthelyeződnek a hangsúlyok. A második hullám egészen mást hozott. Több beteget, több áldozatot, és sokkal több bizonytalanságot: meddig még? A várva várt új év pedig semmivel sem néz ki jobban az előzőnél, sőt. Harmadik hullám? Hány részes ez a széria? Ha azt gondoltuk, hogy 2020 forgatókönyvét Örkény írta, akkor 2021-et illetően elkezdünk József Attilára gyanakodni.

A xenniálisok generációjába tartozom, akiknek még analóg gyerekkoruk volt, de digitális felnőttkoruk van. Gyerekkoromban látott filmeket idézett meg, amikor talpig védőruhás orvosi hallgatók jöttek hozzánk PCR tesztet csinálni, és ijesztő volt megkapni az eredményt: pozitív. Három hét intenzív köhögéssel és további két hét erőtlenséggel túl voltam rajta, és azóta a – valószínűsített – védettség megkönnyebbültségével vagyok. De van egy generáció, akik még csak most próbálgatják magukat az életben. Akiknek amúgy sem könnyű, mert azt látják, bármi lehet belőlük közmunkástól az influenszerig, és ki tudja, talán még a kettő között is van átjárás. Akik egyébként fokozott ingerekkel teli környezetben nőttek fel, és most meg kellene tanulniuk egész nap ülni a monitor előtt és ébernek maradni az órákon. Leérettségizni. Elkezdeni az egyetemet, szinte azonnal távoktatásban, vagy belépni egy munkahelyre, home office-ban.

Többszörösen nehezített pályán mozgunk, ami újfajta erőpróba is egyúttal. Az én generációm, a fiatalabbak és a szüleim generációja egy dologban mindenképpen hasonlít: mi nem éltünk át háborút, és ahhoz szoktunk hozzá, hogy az élelem, a biztonság, és újabban az információ is alapbeállítás. A nélkülözéshez képest semmiségnek tűnik elzárva lenni a megszokott közegünktől. Mégis, hiába tudjuk, hogy sokan nem élnek ilyen kényelemben, ez csak kevés vigaszt jelent (ahogy az afrikai gyerekek sem fognak kevésbé éhezni, ha nem hagyjuk ott a tányérunkon a lazackaviárt). Maslow szükséglethierarchia elméletében a fiziológiai szükségleteket – amilyen az evés vagy az alvás – és a biztonság szükségletét rögtön a valahova tartozás szükséglete követi – ennyire fontos az, hogy legyenek társaink. Tőlük, a csoportjainktól, a kedvenc helyeinktől távol vajon ugyanazok vagyunk-e? Vagy éppen most tanuljuk meg, mennyire fontosak? Szerintem szívesen felmondjuk ezt a leckét, csak legyen már vége.

 

 

 

 

zene
ByeAlex és a Slepp
 
ételital
Teszteltük: Purrfect Cat Cafe
 
súgó
X. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó