Egyértelműen többen vannak olyanok, akik Pécsről Budapestre költöznek, mint fordítva. Noé mégis a déli irányt választotta a 6-os úton. „Egyetemre jöttem és amikor visszamentem Budapestre, hamar bebizonyosodott, hogy amit itt megszerettem, azt ott nem nagyon találom. Úgy éreztem, Pécs egy olyan nyitott, emberléptékű közeg, ahol könnyebben megvalósíthatom a terveimet. A döntésembe az is belejátszott, hogy úgy éreztem, itt az ember talán könnyebben tud mit kezdeni a szabálytalan identitásával: azáltal, hogy megismernek, aszerint fognak megítélni, amilyen ember vagyok, és nem aszerint, hogy milyen ruha van rajtam."

Már újságíróként dolgozott, amikor könyvet kezdett írni, így született meg első regénye, az Inkognitó. „Nagyjából öt évig írtam. A legnagyobb elismerés számomra ma is az, amikor olyan emberek ismernek rá magukra, a saját dilemmáikra a könyvben, akik nem feltétlenül transzneműek, hanem valamilyen más, akár egészen triviálisnak tűnő nehézséggel küzdenek, mégis azonosulási lehetőséget ad nekik a szöveg. Mindig is abban hittem, hogy a jó irodalom azért jó irodalom, mert minden olvasónak ad valami saját tétet és átgondolnivalót.”

Noé második kötete, az Aludnod kellene valamelyest szintén saját élményekből táplálkozott: az alföldi tanyavilágban eltöltött gyerekkori nyaralások alapján formálta meg az események környezetét. Új regénye, a Beláthatatlan táj megírásába viszont minden személyes indíttatás nélkül kezdett bele, mégis minden eddiginél jobban bevonódott. „Most éltem át igazán, hogy a regényírás mennyire magányossá teszi az embert. Elképzelek egy karaktert, lassan együtt élek vele, és onnantól nem igazán érdekel semmi más. A Beláthatatlan táj elbeszélői különböző élethelyzetű, különböző válságokkal küzdő emberek. Ahogy mondják a magukét, úgy fedeznek fel egyre több dolgot önmagukban, és próbálnak egyre jobbak lenni, de valójában azzal, hogy nem tudnak egymással kommunikálni – mert csak a magukét mondják – minden jóindulatuk és küzdelmük ellenére azt példázzák, hogy a másikra való őszinte odafigyelés nélkül nem tudjuk megérteni egymást. Ez nem mindig azért alakul így, mert az embereknek nincs hozzá akaratuk, sokakból az ehhez szükséges készségek is hiányoznak. Ez a regény egyfajta allegória, ami azt mutatja, hogy hiába minden küzdelem és érzelem, ha még sincs valós kommunikáció az emberek között, a társadalom különböző csoportjai között, akkor annak ritkán lesz jó vége.”

Téma mindig akad, úgy tűnik. „Szinte nem telik el úgy egy nap, hogy ne inspirálódnék. Mindig van mire rácsodálkozni, mindig lenne mit megírni. Néha csak ülök valahol és hallgatom, ahogy és amiről az emberek beszélnek körülöttem. A szövegeimbe aztán valahogyan beépítem azt, ami mások világából átszüremlik. Mindig próbáltam úgy élni, hogy a lehető legeltérőbb tapasztalatokat is begyűjtsem. Voltam már postai újságkihordó, évekig dolgoztam kérdezőbiztosként az utcán és a parlamentben, tartottam edzéseket hátrányos helyzetű gyerekeknek Pécsbányán. Ezek az élmények sokat segítenek az írás során.”

Noé regényírói módszere nem szokványos. Előbb megszületik benne a történet és a teljes struktúra, a szöveget csak azután önti formába. Már elkezdett jegyzetelni a következő könyvéhez, de a közeljövőben nem lesz ideje megírni. Többek között azért sem, mert tervezi újraindítani az Irodalmi Diszkó nevű rendezvénysorozatot. „2012 és 2018 között negyvenöt irodalmi estet és egy fesztivált szerveztünk, most arra gyűjtjük a támogatást, hogy 2021-ben és akár 2022-ben is folytatni tudjuk. A Made in Pécs Caféba szervezett fesztiválra rengeteg jó visszajelzést kaptunk, volt olyan budapesti íróbarátom, aki a fesztivál után komolyan fontolgatta, hogy ideköltözik.” Mindeközben Noé elindította a Jelek a gépről című projektet is, melyben tíz saját fotója, illetve a képekhez és a Beláthatatlan tájhoz kapcsolódó új szövegei alkotnak egységet.