A versenyre való felkészülés időszakában portrét készítettünk a sportolóról, amiben felhívtuk arra is a figyelmet, hogy támogatókat keres. Úgy tűnik, ezzel mi is hozzá tudtunk járulni a sikerhez. „Voltak szponzoraim, akik támogattak, de elindítottam egy közösségi finanszírozási projektet is, és a cikk megjelenése után érezhetően megszaporodtak az egyéni támogatók” – mondja Károly és hozzáteszi, hogy a kisebb támogatások is nagyon fontosak voltak számára. „Bár ezekben az esetekben nem nagy összegekről van szó, de sokat jelentettek nekem. A verseny során is gyakran megfordult a fejemben, hogy ha nem is kértek az emberek cserébe semmit, azért én tartozom valamivel azoknak, akik hittek bennem.”

Bár alaposan felkészült az eddigi leghosszabb versenyére, mégis érték meglepetések. „Úgy gondolom, egy ilyen megpróbáltatás teljesítésének egyharmad részben a mentális felkészülés a kulcsa. Sokszor végig gondoltam, milyen nehézségekre számíthatok, hogy ne érjen meglepetésként, de így is voltak olyan helyzetek, amikkel előzetesen nem számoltam. Az előző versenyen volt gondom az úszásnál a vállammal, ezért attól tartottam, hogy a hosszú távon újra előjön, de nem így történt, viszont huszonöt kilométer után teljesen kihűltem és ki kellett jönnöm a vízből. A kerékpározást az Achilles-ín sérülésem nehezítette, olyanom soha nem volt korábban. Ez is 5-600 kilométer után jött ki, úgy tűnik, hogy a hosszabb távok másféle megpróbáltatások elé állítottak” – foglalja össze, de kiegészíti azzal, hogy mindig vannak váratlan kihívások. „Egy ilyen hosszú távú verseny javarészt problémamegoldási feladat és válságmenedzselés. Az ember elindul, eleinte jólesően teljesíti a hosszakat, aztán kívül kerül a komfortzónájából, később pedig jönnek a problémák, újabb és újabb megoldandó feladatok.”

Végül a nehézségek megoldása után tizenegy napos versenyidővel, két nappal a szintidőn belül ért célba. Az utolsó napot egy száz kilométeres futással zárta. Azt mondja, egy ilyen táv után megérkezni sem egyszerű. „Nem csak a versenyt, hanem a beérkezést is sokszor elképzeltem, gyakran láttam magam előtt a célszalagot. Euforikus érzésre számítottam, de igazán nem azt éltem át, hanem főleg kimerültséget. Egyfajta megkönnyebbülés volt, hogy vége van és hogy megcsináltam, amire vágytam. Másnap fogtam föl igazából, hogy mi történt.”

Károlyt ismerve felmerül a kérdés, hogy mire készül legközelebb? Bár a tízszeres verseny előtt úgy gondolta, ezzel eléri teljesítőképessége határát és abbahagyja, most azt mondja, még nem tudja, milyen következő kihívást talál majd magának. „Aki ilyen ultra-távok teljesítésére adja a fejét, azt általában eleinte motiválja az elismerés, a teljesítménykényszer, aztán egy idő után eljut oda, hogy már csak magának csinálja. Nekem már nem kell bizonyítanom, hogy képes vagyok rá, ezek az erőpróbák már csak a saját elvárásaim miatt születnek.”