Tisztelt Polgármester Úr!

Különös, személyes kéréssel fordulok Önhöz. Ehhez azonban egy igaz történetet kell elmeséljek.

Édesapám, néhai Pasznyák Ernő 1990-ben hunyt el rákban, akkor én mindössze 15 éves voltam. Sajnáltam látni szenvedését, lassú és egyszerre gyors elfogyását, de mérges is voltam rá, mert nem értettem még akkor, miért ivott és rombolta magát mindenféle módon.

Amikor már bent feküdt a Kórház téren, egy decemberi délutánon valami fura fény villant a szemében, és élénk, számomra már nem is ismerős hangon megkért, hozzam oda a széket az ágya mellé, mondani akar valamit.

Valahogy megéreztem, kivételesen nem azért fog könyörögni, hogy csempésszek be neki egy kis pálinkát.

Most leírom, amit hallottam tőle:

A tatát leültették ötvenhat után. (Az apjáról, id. Pasznyák Ernőről van szó, a nagyapámról). Mert mért ne. Valaki látta átfutni a Széna téren, ilyesmi. Igazából nem is ült, azt hiszem, csak bevitték párszor és megverték. Végül is mázli, ahhoz képest, hogy fel is köthették volna. Akkor gyorsan visszajött Pécsre, és igyekezet meghúzni magát. A bányánál el lehetett tűnni, bebújni a föld alá. Emlékszel, milyen szénporos volt mindig a szeme, mintha kihúzták volna szemceruzával. (Megjegyzem, nem emlékezhettem, mert ez a bányász nagyapám épp a születésem évében meghalt valami balesetben. Holott már nem is bányászott, mert művezető volt, csak azért sűrűn leszállt ő is.) Így jutottam oda, hiába a híres bányászköszönés, a Jó szerencsét!, hogy tisztára balszerencse itt minden. Baromira nincs nekem, ahogy szépen mondták, perspektívám. Ez ’74-ben volt. Másodszor sem vettek fel a Tanárképzőre, még rajz-technika szakra sem, és akkor besokalltam. Ja, verseket írtam, úgynevezett izgató verseket. Mondjuk öten olvasták, de lehet, sokat mondok. Indigóval gépeltem le őket a színház irodáján, ahol díszletező segédmunkásként kerestem 1400 forintot. (Apám! Verseket írt!) Eldöntöttem, hogy disszidálok. Hallottam egy csávóról, aki átjutott a Dráván Jugó felé. Elmentem öreganyámhoz. Volt neki egy ékszerkollekciója, nyaklánc, fülbevaló, karperec. Megettem fél doboz Terefere kekszet, és folyton kiküldözgettem a konyhába teáért. Közben meg szlopáltam a brandyjét, üvegből. Az ékszereket betettem egy zöld Vostok óratokba, amit a fiókban a sok egyéb lom között leltem, és elloptam. Aztán elindultam. A Papucsban és a Százévesben is ittam még egy felest. A verseket, mert mindig magammal cipeltem őket, szintén begyömöszöltem az óratokba. Így battyogtam hazafelé, a Kun Béla térre. Csakhogy beleestem egy gödörbe. Ott, ahol az a nagy építkezés kezdődött. Annyit lehetett tudni, hogy 25 emeletes ház lesz. Beleestem a gödörbe, és elájultam. Valamikor hajnalban vert fel az őr, jól elküldött az anyámba. Én meg iszkoltam, miközben azt sem tudtam, hogy mi történt, hol vagyok. Hazavánszorogtam, lerogytam a sezlonra, és tovább aludtam. Csak amikor dél tájban felébredtem, vettem észre, hogy nincs meg az óratok. Mint az őrült, nyargaltam vissza az építkezéshez, ahol a legnagyobb megdöbbenésemre nem volt sehol a gödör. Kiderült, hogy aznap volt a 25 emeletes alapkőletétele…

Tisztelt Polgármester Úr!

Eddig apám története. Most, hogy a Magasház bontása a végéhez közeledik, hadd kérjem arra, járjon közbe ügyemben: amikor a talajszinthez érnek, és kibontják azt a réteget is, ahová a szokásos henger alakú dokumentumot tették, nagy valószínűséggel – legalábbis ezt remélem – lelnek majd egy zöld Vostok óratokot. Juttassák vissza hozzám az illetékesek nagyanyám ékszereit és szegény apám rendszerellenes verseit. 

Nem nagyon van más, ami meglepetést még tartogathat számomra az élet.

Köszönettel,

Pasznyák Tivadar