A történetem ötszáz vagy talán hatszáz éve kezdődött. Gyönyörű évek voltak azok, de hirtelen minden megváltozott. A főurak lázadozni kezdtek, a parasztok rejtegették előlem az állataikat, kergetett a török, a feleségem a mélybe vetette magát. Senki sem csodálkozhat, hogy el kellett jönnöm otthonról. Vetettem egy utolsó pillantást az erdőre, az én erdőmre. Húszezer karó, rajta húszezer török fej. Micsoda látvány. Ezt még a szultán sem tudta megemészteni, néhány napra megállította a seregét, és nekem ennyi elég is volt. Egérutat nyertem.
Úttalan utakon menekültem. Még a bajuszomat is levágattam, nehogy felismerjenek. „Emberek, ez itt a vajda, megöletett háromezer embert, aztán a vérükből ivott” – ezt nem akartam hallani olyan parasztoktól, akik kiegyenesített kaszával jártak. Ha látták volna a sövénykerítésemet, csupa sóhaj és jajkiáltás. Némelyik tolvaj még egy héttel később is az életéért könyörgött, miközben kiállt a szájából a karó. Nem kell ahhoz beszélni, hogy megértsük egymást, mindent kiolvastam a tekintetükből. Aztán nem forgatták tovább a szemüket, azokat a hideg, kocsonyás golyóbisokat. A vérivás? Na, igen.
Mátyás jól bánt velem, ezt el kell ismernem, pedig az ő apja volt az, aki mocsárba fojtotta az én apámat. A magyaroknál csak a törököket gyűlöltem jobban. Folyton követeket küldözgettek hozzám, hosszú kaftánban, kunkorodó orrú cipőkben jöttek. Nagyon megtetszett a viseletük, némelyiknek oda is szögeltettem a fejéhez a turbánt. Mátyás házi őrizete viszont olyan volt, mint egy üdülés a transzszilván hegyekben.
Nem tudom megmondani, mióta élek Pécsen, ötszáz vagy talán hatszáz éve. Eleinte nehezen ment a beilleszkedés, hiányzott nekem a szent román anyaföld, a fenyőerdők illata, hiányoztak a hóba burkolózó csúcsok. Hajnalonként arra ébredtem, hogy verejtékben úszom, és életemben először magányos vagyok. Jártam az erdőt, nosztalgiával gondoltam Segesvárra, ahol az udvari pajtákban ezrével álltak a kihegyezett fakarók. Vendéglátóim mindent megtettek azért, hogy a kedvemben járjanak, nem hiába mondják, hogy a magyar befogadó nép. Az idegen itt nyíltszívű emberekre, otthonra talál. Még Csezmicei János is megbékélt velem, pedig amikor Mátyás elfogatott, táncot járt örömében a mandulafák alatt. „Zengjetek ünnepi dalt! Láncot hord végre a zsarnok” – írta rólam. „Tubarózsám, püspököm, jól esett a früstököm”, énekeltük néhány évvel később egy hordó bor mellett a palotakertben.
Lassan kiismertem az itteni szokásokat, megtaláltam a számításomat. Az éjszaka mindenhol csöndes és sötét, az emberi élet pedig törékeny. Magyar vér, román vér, egyre megy. Békeidőben nehezebb volt a dolgom, a háború nekem kedvezett. Amikor a fegyverek dörögni kezdenek, sokan elhullanak vagy kámforrá válnak. Nem volt okom panaszra, de még mindig hiányzott a természet, az erdő, az emberi sövény illata és zenéje. Teltek az évszázadok, lassan gyarapodtunk.
Aztán néhány évvel ezelőtt felfedezték a földalatti birodalmamat. Munkagépek jelentek meg a téren, hozták a betont, aszfaltoztak, kivágták a fákat, befalazták a rejtekhelyem bejáratát. Kénytelen voltam átköltözni a szemközti szálló üresen álló épületébe, innen szervezem tovább a seregemet. A földszinten fiatalok nyüzsögnek. Ormótlan, szabálytalan alakú tárgyakat állítanak emelvényre, a falra képeket akasztanak. Fogalmam sincs, mit ábrázolnak ezek a képek. Azután lerészegednek az italtól, hangoskodnak, végül elcsendesednek. Hajnalban már csak a képregényrajzoló hangját hallani, a fehérhajú lány satírozgat a füzetében, a csokornyakkendős leszedi a poharakat. A többiek eldőlnek a sarokban, szinte felkínálják magukat, a felkelő nap fénye táncol a nyakukon. Reggelre már nem ugyanazok, mint akik addig voltak. Addigra mind az enyémek.