Bálint természet iránti szeretete, a fa iránti vonzalma és tisztelete már akkor egyértelművé válik számunkra, amikor kiszállunk autónkból a házuk előtt. A Mecsek egyik kis erdei utcájában járunk, annak is a legutolsó házánál. Az erdő közvetlen közelsége egy belvárosi ficsúr számára már-már kissé félelmetes is. Házigazdánk elmondása szerint nemrég 30 vaddisznó vonult el a házuk előtt. Nem véletlen tehát a házat körbeölelő vadkerítés, az erdő lakói ugyanis gyakori vendégek náluk. Valahogy így képzeljük el egy igazi, szakmáját valóban szerető asztalos otthonát, ahol Bálint két kislányával és feleségével él.
„Édesapám asztalos volt, a műhelyében nőttem fel” – válaszolja a fiatal mester pályaválasztásának legelső mérföldkövét. „Amióta felnőttem, folyamatosan a műhelyében dolgoztam, mindig tudott munkát adni, ha akartam dolgozni, akkor volt rá lehetőségem. Fiatalon tervemben volt ugyan, hogy továbbtanulok, de az alkotás öröme annyira belém ivódott az évek során, hogy maradtam az asztaloskodásnál. 6-10 év gyakorlat után fejlődtem annyit, hogy szép dolgokat profin megcsináljak úgy, hogy meg is tudjak belőle élni.” Bálint mindent készít, ami fából van. Épületasztalosként elsősorban korhű nyílászárók kerülnek ki a kezei közül, bútorasztalosként pedig a legkülönfélébb bútorok. „Szép bútorok fából – ez a legszebb része a munkámnak. A fa, mint anyag, számomra nagyon inspiráló, hiszen mindegyik fa más és más, és valami leírhatatlan bensőséges viszony van az ember és a fa között.”
Bálint nagyon szép dolgot mesél, amikor arról kérdezzük, hogy melyik munkájára a legbüszkébb. „A kedvenc munkám a lányom bölcsője. Gyönyörű érzés az, amikor kimegy a leendő apuka a kertbe kivágni egy körtefát és abból a fából készíti el a bölcsőjét a leendő kislányának. Szakmailag ez nem egy komplex dolog, de ebben volt a legnagyobb örömöm. Ráadásul ebben a történetben még az is különleges, hogy az a körtefa ott nőtt ki a földből, ahol felnőttem, azaz végignézhettem a fa felnövését.” Legutóbbi munkája, amit saját kútfőből a családjának készített, egy asztal volt. „Azt azért tudni kell, hogy ha az ember saját magának csinál valamit, az soha nem lehet kész. Nincs annyi idő, amit erre rá kéne szánni, ilyen esetekben jönnek a megbékélések magammal, hogy legyünk egy kicsit gyorsabbak, de egyszerűbbek. Sajnos a saját dolgainkra soha nincs időm.” A legnagyobb kihívás munkája során külföldön érte. „Dolgoztam egyszer Svédországban, Gotlandon, ahol kétszintes faházakat építettünk a tengerparton. Nagyon hidegben kellett dolgozni, fizikailag nagyon megterhelő volt ez a munka, viszont hatalmas élményekkel gazdagodtam.”
A fiatal mesterrel végül arról beszélgettünk, hogy van-e utánpótlás a szakmájában. A fiatalok mennyire részesítik manapság előnyben az asztalos mesterséget? „Nincsenek nagyon fiatalok ebben a szakmában. Emlékszem, régebben én is így voltam ezzel: asztaloskodtam, de nem akartam az lenni, mert nem akartam sokat dolgozni. Ezért egyértelműen az volt a tervem, hogy továbbtanulok, és ezt a nehéz fizikai munkát nem végzem tovább, mert nem akartam minden nap ezt csinálni. Végül mégiscsak ennél a szakmánál maradtam, mert időközben kiderült számomra, hogy ha elérsz egy bizonyos szintet, akkor már nem feltétlenül kell minden egyes nap ezzel foglalkoznod. Általánosságban azonban elmondható, hogy nagyon nehéz dolga van egy kezdő asztalosnak, mert ha nincs műhelye, akkor nehézkes elindulni. Egy műhelyt összerakni rengeteg pénz. Egy kezdő asztalos nem is tudja ezt megcsinálni, ehhez kb. 10-20 év kell. Édesapám is ennyi idő alatt jutott el odáig, hogy legyen egy profi műhelye, nekem pedig az volt a szerencsém, hogy műhelyben tudtam kezdeni, ott tudtam elvégezni már a kezdetek kezdetén is a munkáimat. Olyan asztalos, aki elkezdi ezt a pályát és kialakít magának hosszú évek alatt egy saját műhelyt, az nagyon ritka.”