Arabella dió híján apró klórgolyókat csomagolt éppen celofánba. Ha felkerül a fára, természethű és környezetazonos lesz így is. Mindenesetre olcsóbb, mint az eredeti. Egyébként meg, kit érdekel?

Sanyika a pultnál remegő kézzel egy békebeli színes izzósort bogozott. Égőket cserélt.

Elhatározta, hogy ráhúz egy kicsit a száraz novemberre, és rögtön tart egy porszáraz decembert is. Ha túléli, szilveszterkor majd eldönti, miként tovább. Szesszel-e vagy szesztelen!? Repedezett ajkai között, az akkurát munka hevében, nyelve kopogva verte szájpadlását, mint egy odvas tikfa. Borostától fakó arca száraz volt. Már-már jézusi.

- Egyébként jól vagyok! – válaszolta, valahányszor hogyléte után érdeklődtek a kocsma addiktológiában is jártas farizeusai. - Megy ez, mint az ágybakaki! Majd elmosolyodott, amitől a száj körüli bőrréteg tektonikája olyan hangot hallatott, mint mikor egy kisgyerek vedlő gyíkot simogat.

Tivadar bá a sarokban egy használt Ikeás papírcsúcsdísszel bíbelődött, de összeszerelési útmutató hiányában végeredményként megannyiszor kishajó, csákó, repülő, illetve harmonikaszerűen egymásba kapaszkodó leánykórus jött ki. - A rutin meg az évek! – magyarázta ilyenkor tévedéseit a cisztercieknél évekig vezetett origami-szakkörös múltjára hivatkozva. Ha estig sem sikerül, úgyis marad az ágra húzott konyakos üveg. Az is környezetazonos. És meghitt is. Meg minden.

- Baszki! Ez az átkozott soros! – kattogta szikkadt hangképző szervekkel, szinte busmanul Sanyika, és a gordiuszi kábelköteggel a pult tetejére ugrott. Ekkor lépett be az ajtón szügyig festékesen, ordítva Előd, a főnök. A bágyadt, fenyőillatú, betlehemi hangulatot a huzat sikítva szívta ki a réseken.

- Szóval te voltál, Sándor! Az ünnep előtti szent szakrális csendben „Gyuribácsit” kiáltasz, s ha ez nem volna elég, álnéven reakciós, lázító falfirkákat helyezel el az intézmény falán?! Szégyelld magad! Csalódtam benned!

- A látszat csal, Lődi bá! – tátogott Sanya, izzadt tenyerében alibiként egy kapcsolási rajzot szorongatva.

-Ja!? – vett vissza egy kicsit a hévből Előd. - Akkor mi volt az a „Baszki”? Ez a csatakiáltásotok?

- Ezt meg aztán végképp nem értem – kopogta nyelvtanilag Sanya.

- Mit nem értesz? – kaffant a tulaj. – Az imént meszeltem le egy graffitit a sarkon, amin jóságos miniszterelnökünk Kinizsi módjára, hősileg egyszerre három homelesst kísér haza. Aláírás: Basky. Művésznévnek, megjegyzem, elég szar.

- Nézzen már rám, Főni! – krákogta az elvonástól és az idegtől már szinte brékelő Sándor. - El tudná rólam képzelni!? Utoljára a szakközépben kaptam intőt garázdaságért, mikor a Honfoglalás plakátja alá a saját véremmel írtam fel, hogy „Nekem bejönnek a magyarok!”. Azóta tiszta vagyok.

- Jól van! Fátylat rá. Higgadjunk le! Mégiscsak ünnep van. Mindenki a vendégem! – zárta le a vitát Előd.- Sanyika, könyörgök, te is igyál! Inkább végigcsinálom veled húsvétkor a böjtöt, plusz nyáron az Ironmant is, de kibírhatatlan már ez a kérődzés meg az állandó kótogás – mondta, és közben nagyvonalúan széttöltött egy hét dekás Metaxát.

Elernyedtek végre a végtagok. A helyiségbe újra béke költözött. Tivadar bácsi is felhagyott a hajtogatással. Koccintás után elöblítette az új csúcsdíszt a fán.

Idén öt csillag áll majd felettük. Az több mint elég. És meghitt is. Meg minden.