Előd az előző esti standolás közben talált egy címkétlen üveget a rekeszek mögött a raktár hátsó falánál. Gondolta – jobb híján –, programnak ez is jó lesz mára: vakkóstolás. Elnyammognak rajta. Csak kitart a találgatás napestig. Persze közben egymásnak esnek majd párszor, aztán kibékülnek, ahogy az lenni szokott. De aztán elül a perpatvar és végül mindenki hazatalál. Haraggal itt úgysem fekszik le senki, mert az sok gyomorsavval jár. Másnapra aztán nyithatnak egy másik frontot ugyanezen a témán, esetleg keresnek újabb tematikát. Lehet az egy piszlicsárénak tűnő kormányrendelet, vagy csak az előző esti Konyhafőnök kapcsán a konfitálás. Ürügy van bőven. A lényeg, hogy legyen mi mellé inni. Ettől megy előre a világ. Vagy ha úgy tetszik, így ismétli magát az élet, egyre laposodó csúcspontokkal. Mintegy spontán.

Először mind közül a legbátrabb, Sanya kóstolt rá a lére, hogy nem-e patkányméreg. Hosszasan öblögetett, gargarizált. Próbálta belőni a fajtát és az évjáratot, aztán egy nagy korty szóda kíséretében az egészet leengedte a torkán. Utána a pultot kezdte csapkodni, és ugrált hozzá, mint aki utólag próbálja vegyíteni a két komponenst. Furcsán jelelt közben, mutatva: „Minden fasza! Üt, mint a beton, csak még elemzem a hatást.” Azóta eltelt két óra. Sanyi a háttérben még mindig vibrált, mikor ők már újabb impulzust keresve, a szokott irányba fordulva, Tivadart várták. Gyanús lett, hogy késik az öreg. Máskor itt szokott lenni nyitásra, most meg már mindjárt délután.

Aztán kisvártatva csak meghallották a sarok felől a szokott csoszogást, harákolást, motyorékolást. Egy apró hangminta híján szinte minden stimmelt a távoli érkezésben, de ez a zajdeficit nyugtalanná tette a várakozó bagázst. Az a jellegzetes, ritmikusan surrogó mellékzörej hiányzott ugyanis a szokott akusztikus térből, ami az agg zenetanár sajátjává vált az évek során. Mint mikor ráspollyal pikkelyeznek egy kárászt. Vagy mikor négy apró tappancs karistol az aszfalton. Inkább valami olyasmi. Talán.

- Csak nem!? – futott ki önkéntelenül Előd száján, mikor az öreg végre megállt. Vérágas, karikás szemei valahova a távolba néztek. Láthatóan nem itt járt.

- De igen – mondta látszólag higgadtan. - Tegnap éjjel temettem el a játszótéren. A csúszda alá – mintha kicsit belegondolt volna, aztán folytatta. - Az volt a kedvenc helye. Persze csak a Talpas után.

A főnök, miközben együttérzően négy felest töltött ki a jelöletlen üvegből némán, arra gondolt, hogy holnapra mégse hoz új témát. Így is lesz miről beszélni.