Mert mozdulni végül is jó. Miközben ez most egy nagyon „egyhelyben” kor. Maradós. Ernyedt. Szégyellni való, lefelé nézős, rossztartású, barátságtalan, kagylószékbe préselt, billentyűzet fölött ivós, interneten-kekeckedős, hűtőnyitogatós, parkettakoptatós bezártság. Életfogytos önként-börtön. Otthonos kilátástalanság. Ablaktalan örökpanoráma.

Tivadar is elindult tehát. Nem mintha lenne miért, és persze hová. De az élet lényege a mobilitás. Maga a mozgás. Ész, erő, lendület. Metszésében a szándék, az akarás. Menni kell tehát. Még ha sehova is. Akkor is. Megszállottan keresni a „Valahovát”.

Szépen felöltözött. Előkerült a naftalinból a prémes cserkészkabát. Gondosan kikefélte az évtizedes gyűrődéseket a széles hajtókán. Egy régi kávésdobozból kivette a jelvényeket. Szép emlékű dzsemborik logói fénylettek rajtuk. Esztergom, Gödöllő, Krakkó, Prága. Legfelülre természetesen a szöuli kitűző került. Átszidolozta a gombokat, a fokos markolatát. Végül az aranyos liliomtűt a nyakkendőbe szúrta. Kész. A tükör elé állt. A szokott módon, három ujjal tisztelgett. Majd hangosan elmondta a cserkésztörvény tíz pontját. A hetediknél még mosolygott is talán. „A cserkész vidám és meggondolt.” Naná! Aztán újból szalutált. „Légy résen!” Erről meg persze Magdika jutott eszébe, szerelmük hajnalán. Aki, mikor a mindenreggeli búcsúzáskor elhangzott az említett mondat a küszöbről, mindig azt felelte rá pajkosan: „Résem készen!” Majd megjelent arcán az egész konyhát betöltő széles mosoly, meg a két huncut gribedli. És csak nevettek, nevettek hosszan, hogy csak úgy kocogott a fogaik alatt a kávéspohár.

Tivadar indulásra készen állt. Még egyszer visszanézett az ajtóból. Mindent rendben talált. Bezárkatolt, majd a Talpas felé vette az irányt. Megszokásból a játszótér felé került, és összeszedte a csokipapírokat Züfecke sírján. Motyorékolt valamit az orra alatt, amiből gyakran kihallott a „fiatalok” szó, meg az „újrahasznosítás”, aztán indult tovább.

Az évszakhoz képest is kellemes idő volt. Hétig nyitva tartó non-stopok előtt papucsban tébláboló arab egyetemisták parfümszagát hozta felé a mecseki szél. Egyszerre jelezvén a tavasz első fuvallatát, és a szorgalmi időszak elképzelt kezdetét.

Tivadar a Talpashoz ért, ahol Előd, hóna alatt egy kopott sakktáblával, már régóta várt.

- Nem jövök többé – szólt oda neki az öreg. - Holnap sem. Ne kérdezd, miért! Én sem tudom. Talán, mert nincs értelme itt tovább.

Intett, aztán csendben kisétált a történetből. Céltalanul. Mint akinek teljesen mindegy, hogy merre. Csak el innen. Valahová.