Eximó Jégrém: Tivadar is elindul
Eximó Jégrém: Tivadar is elindul
NANooK / 2021-03-09 lokál
Mert hát persze mindenkinek mehetnékje lenne. Most, hogy nem lehet sehová. Menne mindenki feszt. Ha kell, ha nem. Menne le a térképről, domborzaton túlra, tökön-paszulyon át. Csak menne elfele innen. Messze. Mindegy merre. Valahová.

Mert mozdulni végül is jó. Miközben ez most egy nagyon „egyhelyben” kor. Maradós. Ernyedt. Szégyellni való, lefelé nézős, rossztartású, barátságtalan, kagylószékbe préselt, billentyűzet fölött ivós, interneten-kekeckedős, hűtőnyitogatós, parkettakoptatós bezártság. Életfogytos önként-börtön. Otthonos kilátástalanság. Ablaktalan örökpanoráma.

Tivadar is elindult tehát. Nem mintha lenne miért, és persze hová. De az élet lényege a mobilitás. Maga a mozgás. Ész, erő, lendület. Metszésében a szándék, az akarás. Menni kell tehát. Még ha sehova is. Akkor is. Megszállottan keresni a „Valahovát”.

Szépen felöltözött. Előkerült a naftalinból a prémes cserkészkabát. Gondosan kikefélte az évtizedes gyűrődéseket a széles hajtókán. Egy régi kávésdobozból kivette a jelvényeket. Szép emlékű dzsemborik logói fénylettek rajtuk. Esztergom, Gödöllő, Krakkó, Prága. Legfelülre természetesen a szöuli kitűző került. Átszidolozta a gombokat, a fokos markolatát. Végül az aranyos liliomtűt a nyakkendőbe szúrta. Kész. A tükör elé állt. A szokott módon, három ujjal tisztelgett. Majd hangosan elmondta a cserkésztörvény tíz pontját. A hetediknél még mosolygott is talán. „A cserkész vidám és meggondolt.” Naná! Aztán újból szalutált. „Légy résen!” Erről meg persze Magdika jutott eszébe, szerelmük hajnalán. Aki, mikor a mindenreggeli búcsúzáskor elhangzott az említett mondat a küszöbről, mindig azt felelte rá pajkosan: „Résem készen!” Majd megjelent arcán az egész konyhát betöltő széles mosoly, meg a két huncut gribedli. És csak nevettek, nevettek hosszan, hogy csak úgy kocogott a fogaik alatt a kávéspohár.

Tivadar indulásra készen állt. Még egyszer visszanézett az ajtóból. Mindent rendben talált. Bezárkatolt, majd a Talpas felé vette az irányt. Megszokásból a játszótér felé került, és összeszedte a csokipapírokat Züfecke sírján. Motyorékolt valamit az orra alatt, amiből gyakran kihallott a „fiatalok” szó, meg az „újrahasznosítás”, aztán indult tovább.

Az évszakhoz képest is kellemes idő volt. Hétig nyitva tartó non-stopok előtt papucsban tébláboló arab egyetemisták parfümszagát hozta felé a mecseki szél. Egyszerre jelezvén a tavasz első fuvallatát, és a szorgalmi időszak elképzelt kezdetét.

Tivadar a Talpashoz ért, ahol Előd, hóna alatt egy kopott sakktáblával, már régóta várt.

- Nem jövök többé – szólt oda neki az öreg. - Holnap sem. Ne kérdezd, miért! Én sem tudom. Talán, mert nincs értelme itt tovább.

Intett, aztán csendben kisétált a történetből. Céltalanul. Mint akinek teljesen mindegy, hogy merre. Csak el innen. Valahová.

 

 

lokál
Egyre népszerűbb a távhő Pécsett
 
film
Valan – Az angyalok völgye
 
ételital
Kovászközösség Pécsett!