Nem kell megélni. Átgondolni. Nem kell érteni, csak hagyni megtörténni. Mint a hétköznapokat, vagy éppen azok hiányát. Nincs ebben semmi hókusz-pókusz, vagy filozófiai felíz. Ez maga az élet. Igyekezni egy rajtad kívül is zajló folyamat részének lenni. Nem túlbuzogva és persze nem is renyhén, de kapaszkodni. Sodródni. Csak úgy. Mintha élnél. Vagy legalábbis úgy tenni.

- Ennyi! – mondta ki Sanya hangosan is a konklúziót. Aztán körülnézett, hogy lássa, vajon a többiek is részesei voltak annak a kusza megvilágosodásszerű gondolatfolyamnak, ami az imént itt rajta átszaladt. De semmi.

Egyébként egyre gyakrabban voltak ilyen pillanatai. Eleve elég intenzíven tudott álmodni, de mostanában éber állapotban is előfordult vele, hogy egyfajta transzba esett, médiummá vált pár pillanatig, és utána nem volt benne biztos, hogy ez tényleg megtörtént vele, vagy csak képzeli. Mi lehet ez? Korai demencia? Epileptikus roham? Delírium? Vagy tényleg üzenni akar rajta keresztül valami? Esetleg valaki? És ha igen, miért? Vagy mit? Mindenesetre kísérteties érzés volt. A többiek persze nem értették. Azt mondták, hogy aggódnak, de csak magukkal voltak elfoglalva. Háta mögött cukkolták, gúnyolták, lebecézték a gondjait. A múlt héten egy hasonló „berepülés” végén még zenét is hallott. Elkezdett veszettül csissegni, majd ordítva kérdezte a megrémült társaságtól: - Ki hallgat itt Depeche Mode-ot?

Előd kapcsolt először, mint általában mindig. - Csak te, Sanyikám. Csak te! Azt a fél pohár valamit már tényleg nem kéne meginni!

Arabella a felfokozott nemi élet hiányára gyanakodott, látva Sanyi kétségbeesett, random csapkodásait, de a legutóbbi „járjunk nyárig” incidens kudarcaira hivatkozva végleg levette a zavart srácról mindkét kezit.

Valószínűleg Tivadar járhatott legközelebb az igazsághoz. A jámbor, öreg guru mostanában egy apró ékszerteknős páncélját simogatva osztogatta a sarokból haiku tömörségű bölcsességeit. Benyalva a trumpi propagandát, és csökkentve a vírus esélyeit, átállt a fehér rumra, amibe sosem felejtett el némi Betadine-t cseppenteni. Úgymond a belső sebek és a tisztánlátás végett.

- A tizenegyes záróra teszi – mondta kimérten, majd szürcsölt egy kicsit. - Az ember ugyanis tól-ig létezik. Legyen az egy élet. Egy hónap, vagy akár csak egy nap. Reggeltől estig. Muszáj cezúrát teremteni a volt és a lesz között, különben nem lehet a valóságot ép ésszel kibírni. Ez böffen fel Sanyikából újabban. Ezt nem tudja kipihenni. Kimérni. Hogy egy ilyen csonka napba életté hazudja a sok meg nem történt semmit.