(Korábban: Előd furcsa eseményeknek köszönhetően 1988-ban találta magát. Kiderült, hogy érkezése egy nagy terv része, melynek kiötlője nagybátyja, Huba bá, aki rávette unokaöccsét, hogy segítsen neki eljutni egy rejtélyes családi kincshez, és megmenteni azt a megsemmisülés elől.) 

- Csendes estét Béla úr! – köszöntötte a Szálló idős portását Előd. Késő este érkezett a Nádorba, ahol már hetek óta lakott.

- Magának is Huba úrfi! – köszönt a portás, ezen a néven szólította Elődöt, ez állt az új flekójában is.

Feltrappolt a lépcsőn a másodikra és benyitott egy lakosztályba, ahol a nappali közepén Huba bá ült egy karosszékben és érdeklődéssel lapozgatta a Dunántúli Naplót.

- Dollárbolt nyílik Drávaszabolcson, jönnek majd a jugók valutázni – szemlézett Huba bá, majd felpillantott az újságból – Hát te merre jártál?

- A Sportcsarnokban Kreator koncerten – válaszolta Előd.

- Az az NSZK thrash, amiről beszéltél. Milyen volt? – érdeklődött Huba bá.

- Gyilkos. Azt képzeltem alatta, hogy egy baltával kergetlek – válaszolta Előd.

- Na, és utolértél?  Tudom, hogy haragszol, de nézd a jó oldalát, olyan ez, mint egy vakáció, vagy inkább egy fesztivál. Itt POSZTolsz a Nádorban, megvan mindened, közben a szerepre készülsz. Kijárhatsz bármikor, tudod, mit mondok mindig: szabadon, de ésszel! Nézd meg, elmentél Vasasra, mikor a Hofi jött, voltál a DoZsóban Európa Kiadón, Cseh Tamáson, meg a Balokányban Beatricén. Eddára bezzeg legyintettél, pedig arra még én is kimentem volna!

- Egyel több ok az Edda ellen!– szúrta oda Előd és elvonult a szobájába aludni.

Az elmúlt hetei a felkészülés jegyében teltek, Huba bá mesélt sok gyerekkori sztorit, például amikor foci közben a lábát törte a Tüzér utcai sportpályán, vagy amikor Előd apja, János belesült a zongoradarabba az anyák napi ünnepélyen. Előd úgy elmerült a család történetében, hogy az már elment volna terápiának is, más kérdés, hogy Huba bá nem volt etikus terapeuta. Fizikus volt, aki élete nagyját egy amerikai kutatólaborban töltötte, félúton a NASA és a CIA között. Huba bá megkísérelte elmagyarázni Elődnek az időutazás megoldását is, csak a kifejezések mindig angolul jutottak eszébe. Mágnesesség, elektromosság, forgási energia, ilyesmi, Előd nem értett mindent pontosan. Azt tudta, hogy nem akar nyolcvannyolcban ragadni, aztán végignézni, hogy a rendszerváltás demokrata reménytündére felszáll a kisvasútra, megy egy kört és húsz-huszonöt év múlva ugyanott lyukad ki.

- Huba bá, magyarázd már el, hogy mi a bánatért nem bírtad rávenni magad negyvenvalahány évig a hazatérésre – vágta hirtelen az aktuális történet közepébe Előd az egyik mesedélutánon.

- Mostanra fejlődött ki a technológia – válaszolta Huba bá.

- Ne már! Pontosan tudod, miről beszélek! Amikor például harminc voltál, önálló, sikeres, amit most nekem kell majd eljátszani helyetted – szegezte a kérdést Előd Huba bának.

- Bonyolult ez, Öcsém! Egy darabig nem is lehetett. Disszidenseknek?  Tizenöt voltam, amikor elszakadtam itthonról, szerinted jókedvemből mentem Apával Amerikába? Tudod milyen volt nekem a gimi? Béna kelet-európai fizikus veréb a darálóban. Azért is menekültem a laborba, mert ott senki nem bántott. Hiányzott Anya, magányos voltam és egyre dühösebb…

Ebben a pillanatban megcsörrent a szobában a telefon, Előd felvette. Béla úr hívta a portáról:

- Huba úrfi, egy férfi van a vonalban, magát keresi, kapcsolom.

Nagyot dobbant Előd szíve, amikor a telefonban megszólalt egy ismerős hang:

- Huba, öcsém, te vagy az? Itt János – mondta a hang.

Előd torka összeszorult. Tudta, ha most válaszol, onnantól már minden egyes mozzanatnak komoly súlya lesz, mert ettől kezdve a saját múltját fogja befolyásolni. Egyszerre megérezte ezt a hihetetlen terhet, remegő kézzel szorongatta a telefonkagylót és...

Mit tegyen Előd?