A rendszer központi eleme a szemüveg, aminek lencséin keresztül jobb mint full HD minőségű képet látunk, ez adja a teljes virtuális látványt, ha ezt felveszi a játékos, akkor a valóságból már nem lát semmit. Ehhez tartozik még két fontos kiegészítő: egyrészt a szenzorok, amik a szobában elhelyezve érzékelik a játékos mozgását, ezzel lehetővé teszik, hogy valóban mozogjon (lépjen, ugráljon, stb.) játék közben, és jelzik is, ha a mozgás közben valamilyen valóban ott lévő tárgyhoz – fal, asztal, szék – közeledne. A másik fontos kiegészítő a két kézben fogható kontroller, amikkel a különböző alkalmazásokat használhatjuk, és kezünk megjelenítésére szolgálnak a játékokon belül. Az egész rendszert pedig egy felsőkategóriás számítógép hajtja.

Tamást régóta érdekelte a téma, így amikor a tavaly őszi PlayIT-en megjelent Magyarországon is az Oculus, simán végigállta a sort – főleg tízévesek között – hogy aztán velük együtt csodálkozzon rá a teljesen újszerű élményre. Ekkor döntötte el, hogy ezt meg akarja ismertetni szélesebb közönséggel is. A teljes felszerelés ára meglehetősen borsos, és egyelőre beszerezni sem könnyű, ezért adta magát egy kvázi „játszószoba” rendszer, ahol megfizethető áron röviden kipróbálhatjuk, vagy akár órákon keresztül játszhatunk vele.

Annak ellenére, hogy a találmány és a felhasználhatóság is a számítógépes játékok köréből jön, sem a felhasználás, sem a felhasználói kör nem szűkíthető le a klasszikus „játékosokra”. Tamás tapasztalatai szerint életkortól és korábbi játékos tapasztalattól függetlenül mindenkinek leesik az álla elsőre, és senki nem mondta még, hogy ne tetszett volna, amit látott és tapasztalt .

Ráadásul itt tényleg nem csak játszani lehet. Hollywood számára is óriási lehetőség, hogy a szemüveg egészen más bevonódást tesz lehetővé a filmekbe (én például szívesen ülnék a Ponyvaregényben Samuel L. Jackson mellett). Az iskolai oktatásban is új dimenziókat nyithat: orvostanhallgatók boncolhatnak fel bármit laboratóriumi körülmények nélkül, vagy történészek ugrálhatnak térben és időben teljesen szabadon. Képzeljünk el egy történelemórát, ahol a középiskolások a thermopülai csata közepén állnak. De ha már csatáról beszélünk, a katonai-rendvédelmi szimulációkban is óriási potenciál lakozik.

Én még soha nem próbáltam semmilyen virtuális valóság eszközt, ezért számomra az élmény teljes új volt. Amíg az ember nem próbálja ki, addig nem tudja elképzelni, hogy milyen az, amikor egy háromméteres poratka néz vele szembe, vagy nem létező kólásdobozokkal dobálhat nemlétező robotokat, akik erre nagyon is létezően megsértődnek. Az viszont biztos: bármennyire is tudtam, hogy amit látok az nem igazi, az agyam fél perc alatt átváltott ebbe a valóságba, és igaziként kezelt mindent. Remegett a lábam a felhőkarcoló tetején állva, alig mertem kilépni, aztán liftezett a gyomrom a hullámvasúton, és elkaptam a fejem, amikor a felém ordító T-Rex nyála arcon talált volna. Biztos, hogy ezt is meg lehet unni, és otthon nem is játszanék vele minden nap, de kipróbálásra mindenkinek ajánlott!