Miért akartál éppen Észak-Koreába látogatni? 

Izsák Sipos Szilárd festőművész barátommal már régen kitaláltuk, hogy meg kellene nézni, valóság-e az a sok szörnyűség, amit hallottunk. Mindig követtük a híreket, érdekelt minket Észak Korea sorsa, és amikor megnéztünk egy dokumentumfilmet egy zeneszerzőről, aki onnan menekült, és az élményeiből írta műveit, melyek első hallásra is elementáris erejűek, elhatároztuk, megpróbálunk kijutni. Ráadásul én elkezdtem írni egy regényt, ami az ötvenes években játszódik, a masszív személyi kultuszban, és meg szerettem volna tapasztalni, milyen lehet ez testközelből. Én eddig mindig a kényelmes, megúszós turista voltam, amúgy is az a típus vagyok, és kicsit ki akartam zökkenni a megszokott menetből, valami teljesen mást akartam, mint amit eddigi útjaim során megszoktam. 

Milyennek láttad az országot? 

Fogok mesélni a kirakat-fővárosról, a látszat mögött felsejlő borzalmakról, a vidékről. Rengeteg képpel érkezem, vagy ötszáz darabból áll a vetítésem, a hatalmas bronzszobroktól a kis sikátorok világáig. Persze turistaként csak azt láthatod, amit direkt eléd tesznek – de mivel a borzalom olyan, mint egy ragyás arc – a festék nem fed el mindent, sőt. Átüt a rohadás a maszkon, hiába próbálják kozmetikázni. 

Milyen témákat érintesz az előadás során? 

A személyi kultusz minden percben érzékelhető jegyeiről, a vidék nyomoráról, és a helyiek kedvességéről is fogok beszélni. Nagyon kicsit érintem a történelmet is, de a beszámolóm főleg a mára fókuszál.