„Egyetlen dobos sem mondhatja magát rendes dobosnak, amíg a véletlen szerencse igazi basszusgitárost nem rendel mellé. A bátyám volt a basszusgitárosom 99-ig, szóval sosem volt rossz dolgom, de azért szögezzük le, az egész addigi életem egy csapásra megváltozott, amikor a Szenesben megszólaltatta a hangszerét ez a háromnegyedes gatyás, deszkás cipős, kertvárosi metálos félisten, aki az Ádi, a 30Y basszerosa. Innen indul a történet. Akkoriban a Szenesben próbáltunk, néhány évvel később itt mutattuk be a Csészényi teret és végtére is itt zajlottak húszas éveim mindennapjai. Terveztünk turnét, lemezborítót, színházi előadást, szerkesztettünk válogatáskötetet, silabizáltuk Orbán Jolán magával ragadó irodalomelméleti óráinak kusza jegyzeteit. Beültünk filmklubokra, néztünk színházi előadást, és unatkoztunk néhány pódiumbeszélgetésen. Napközben bent cigiztünk – mert akkor még lehetett –, esténként ittunk, mert azt meg kellett.

A Szenesbe most is lejárok, ha valahova, akkor leginkább oda. Mert szeretem. Leginkább azért, mert a Szenest érdekli a zene és odafigyel a zenekarokra. Ez az egyik lényegi tulajdonsága. Aztán azért is, mert valahogy ezt a helyet, ha jól üzemel, akkor olyan emberek üzemeltetik, mint te vagy én. Nem rejtik el magukat, ott vannak, veled vannak, vendégül látnak, befogadnak, ők a Szenes ilyenkor. Ezt valahogy kiköveteli magának ez a hely. Hogy átmosódj rajta. Így lesz kicsit mindig a tied is.

Megpróbálom még jobban érzékeltetni, hogy mi ez a hely. Nekem mi. Nemrég történt. Ivyz volt és Néhai Bárány, egyszóval kurva jó zenéket hallgattam, barátkoztam, nevetgéltem, ölelgettem és berúgtam, egészen biztosan jól éreztem magam. Mégis, valahogy jobban akartam végül egyedül maradni. A botanikus kertben bújtam el. Mások elől. Magam elől. Az életem elől. Csak ültem ott, hallgattam a fákat. Láttam magam ebben a megnyugtató semmiben az éjszakai történés kavargó epicentrumától mindössze húsz méterre ülni egy padon. Hát komolyan mondom, röhögnöm kellett.”

(A cikkben szereplő kép Biacsics Renáta munkája.)