Úgy tűnik, egy gyanútlan jelentkezéssel kezdődött Sramó Gábor pályája. „Gyerekként amatőr csoportban játszottam. A báb akkor még annyira nem érdekelt, bár az általános iskolában a tanító néni mindig egy picit bábozott órák előtt, azt nagyon szerettem. Rengeteg mesét olvastam és időnként az osztálytársaim elé kiálltam és meséltem. Aztán a Nagy Lajosba, az akkor induló irodalmi-drámai osztályba kerültem. Ott már tulajdonképpen eldőlt, hogy színházzal szeretnék foglalkozni, de még mindig nem a bábbal. 1984-ben, amikor a második bábszínész képzés indult a Bóbitában, egy barátom javasolta, hogy jelentkezzünk Lulu bánál, Kós Lajosnál. Ezzel egyrészt fölvettek bennünket a bábszínházba mint csoportos szereplőket, segédszínészeket, illetve elkezdhettük a Bábstúdió képzését. Azt elvégezve hét évig bábszínészként dolgoztam, de közben már lehetőségem nyílt rendezésre. Elég hamar kiderült számomra, hogy inkább a rendezést választanám. 1988-ban volt az első rendezésem a Bóbitában, utána jött a kecskeméti kitérő és amikor 1994-ben Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház akkori igazgatója pályázatot írt ki a Bóbita élére, megpályáztam, megnyertem, és azóta vezetem.”

A bábszínházi műfaj sokfélesége nem mindenki számára ismert. Gábor sem tudta annak idején, mi mindent tartogat számára ez a világ. „Én sem sokat tudtam a bábszínházról. Ami leginkább ismerős volt a tévéből, az a Vitéz László, amit szerettem, de ahogy nagyon sok emberben, bennem is nagyon sok negatív sztereotípia élt: a bábszínházat a pedagógiai bábjátékkal azonosítottam. Azután viszont nagyon hamar, alig pár hetet eltöltve a Bóbitában, rádöbbentem, hogy ez tényleg egy nagyon izgalmas színházi műfaj. Sokkal összetettebb, sokkal komplexebb, mint amit először gondoltam és izgalmasabb is, mint az élő színház, mert több lehetőséget ad. Főleg, hogy akkor már azért elég sokszor megjelentek az élő színészek is a színpadon, nem csak a paraván mögött álltak – ugyanis évtizedekig zajlott ez a vita, időnként még most is, hogy kijöhet-e a bábszínész a paraván mögül vagy sem?”

Gábor véleménye szerint a műfaj sokfélesége különösen jellemző a magyar bábszínházakra. „Vannak benyomásaink arról, hogy milyenek más nemzetek bábszínházai. A balkáni világ például az esztrádra hajaz, a cseheknek sajátos a fanyar humora, a lengyeleknél és az oroszoknál a lelki témák megjelenése jellemző. A magyar bábművészet nagyon színes. Azt mondják, hogy be lehet azonosítani, de a különlegessége mégis az, hogy sok mindent egybegyúr, ötletesség és sokszínűség jellemzi. Sok fesztiválon sikerrel szerepelnek a magyar bábszínházak. Kétévente van a magyarországi bábszínházaknak találkozója, most éppen Kecskeméten volt. Ott is megállapítottuk, hogy hihetetlen, hova jutott el a hazai szakma pár évtized alatt. Kiépült egy bábszínházi struktúra, államilag fenntartott illetve családi bábszínházak képviseletében. Már a közmegítélésben is látszik, hogy egyre többen tudják azt, hogy a bábszínházban nagyon izgalmas formák vannak. A színházi szakma is egyre jobban megismerte és látja, hogy mennyi érdekesség van a bábművészetben.”

Sok darabot elolvas, rendezői és vezetői szemmel is. Saját ízlése is a bábszínház adta szabadsághoz kapcsolódik. „Nagyon vevő vagyok arra, ha meg tud jelenni a bábban lévő abszurd humor vagy akár a fekete humor. A báb egyik csodája éppen az, hogy a legborzasztóbb dolgok is kapnak egy másik irányt, egy zamatot, akár például ha lefejezünk egy bábot, vagy kispriccel a vére. Nagyon szeretem a cseh bábosok humorát, játékosságát, és közel állnak hozzám a felnőtteknek szóló, humorral teli előadások.”

Gábor kihangsúlyozza, hogy a Bóbita társulata és épülete meghatározó a munkájukban. „Kapni egy ilyen szép, felújított épületet itt a Zsolnay Negyedben nagyon nagy lökést adott. Érdekes módon a költözéssel együtt újjászerveződött a társulat is. Nagyon tehetséges csapat jött össze. Számomra nagy öröm, hogy velük dolgozhatok, jó szellemiségű, tehetséges emberek.”

Tehetséges emberekkel körülvéve pedig a rendezői fantázia is meglódul. „Ami most leginkább foglalkoztat – talán azért is, mert nem csináltam még ilyet – az egy előadás cseh marionett technikával, valamilyen lovagi környezetben, kalandos történettel. A technikát látom, hogy hogyan lehetne megvalósítani, most keresgélem hozzá a történetet. A másik nagy álmom, hogy megcsináljam úgy a János Vitézt, hogy az egész Zsolnay Negyed lenne a helyszíne az óriásbábos, interaktív, zenés produkciónak.”