Vastagh Gyula egy segítőkész, vidám ember, beszélgetésünket azonban egy apró bosszúsággal indítja. „Szívfájdalmam, hogy Szekszárdon születtem. Három hónapos koromban eljöttünk onnan, azóta pécsi vagyok. De nem tetszik, hogy a születési anyakönyvi kivonatomban Szekszárd szerepel születési helyként.” Ezen az apró bökkenőn gyorsan túllépünk egy finom kisfröccs kíséretében és visszatekerjük az idő kerekét 1989. március 1-jére, arra az időpontra, amikor Gyula átvette az István Pince vezetését. „Mezőgazdasági technikumot végeztem, 15 évig mezőgazdász voltam, csodálatos időszak volt! Az István Pince előtt két évig egy barátomnál dolgoztam a Káptalani Borozóban (azaz a Papucsban), ott csöppentem bele a vendéglátásba. Időközben megtudtam, hogy a Baranya Megyei Vendéglátóipari Vállalat bérbeadásra kínálta fel az István Pincét. Eszméletlen pénzért hirdették, öt évre 8,3 millió forintért. A havi bérleti díja egy új Dacia ára volt, 138 ezer forint. A versenytárgyaláson rajtam kívül nem volt senki, így elnyertem az üzemeltetési jogot. 1989. március 1-jével kinyitottam, és azóta nem volt egyetlen szünnap sem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első hónapban nem mertem felvenni senkit, tartottam a költségektől, ezért reggel 6-kor kezdtem és este 10-kor zártam, de szerencsére a feleségem és fiam besegített a munkába.” A bérleti díj összegét hallva csak hüledezünk, de Gyula hamar megnyugtat minket. „Horribilis összeg volt, de röhögve kifizettem, és még így is jól kerestem. Csak érzékeltetésképpen: akkoriban 110 liter töményet adtam el egy hónapban, most kb. 10-et. Télen elfogyott 270 láda sör, nyáron 400, most ha télen eladok 1 ládával, az már jó. Ehhez tudni kell, hogy abban az időben a Széchenyi tértől a Búza térig mindössze 5-6 vendéglátóhely volt, most meg 20 méteren belül vagyunk öten.” Kezdetben az István Pince egy egyszerű kocsma volt, Gyula változtatta meg a profilját a melegkonyha bevezetésével. Most már az ételforgalom dominál. A napi többszöri teltház azt jelzi, hogy az emberek szeretik az itteni ételeket. Ennek titkát próbáljuk megfejteni. „Nincs nagy titok: korrektség, tisztesség, udvariasság és maga a jelleg, hiszen ez egy egyedi hely” – mondja Gyula. „Nagyon fontos, hogy magyaros, házias ételek legyenek olcsón, hiszen a belvárosban a legtöbb helyen a borravaló annyi, mint itt egy egész étel ára. Külföldi turisták is jönnek szép számmal, mert 1500 forintért tudnak enni egy finom pörköltet, cigánypecsenyét vagy babgulyást. Azért ezt keresik, mert otthon ilyet nem tudnak enni, és a divatosabb helyeken kapható steak-eket a hazájukban is meg tudják kapni. Az igények az idők során azonban sokat változtak. Korábban marhapörkölt nélkül nem lehetett kinyitni egy helyet, manapság már nem is nagyon keresik. A fiatalok most kijevi csirkemellet esznek, ilyenre korábban nem volt se szükség, se igény.” Gyula reggel 8-tól este 6-ig műszakban van, ő az árubeszerző, az adminisztrátor, és a napi munkába is besegít. Mindezt 30 éve, szünnap nélkül. Adja magát a kérdés, a családja hogy bírja mindezt? „Tudomásul vették, hogy ez van. Hálás vagyok a családomnak, a rokonságnak, a barátaimnak, hogy végig mellettem álltak. Húsz évig állandó volt itt a létszám, akkor meg tudtuk oldani, hogy egy hétre elmentünk nyaralni, és havonta le tudtam csípni egy-egy hétvégét. Most a létszámhiány miatt munkaerőként is szükség van rám. De lassan abba kéne hagynom ezt a mennyiségű munkát, mert nem nagyon tudom, hogy mi az a hétvége, és mielőtt meghalnék, jó volna megtudni. Azt kell most megoldanom, hogy ha egy kicsit hátrébb lépek, minden ugyanígy menjen tovább, és az embereimnek is megmaradjon a munkája, mert normális, tisztességes, becsületes munkatársak is kellettek ahhoz, hogy az István Pince mostanáig működjön.”

Kedves Gyula! További jó egészséget és minimum még 30 évet kívánunk Önnek és az István Pincének!